Huszonötödik Fejezet

Jó estét Kedves Olvasóim!:) Megérkeztem a következő résszel, amihez komolyabb hozzáfűznivalóm nincsen. Sajnálom a kisebb időugrásért, de hamarosan - mint minden blognak -, ennek is eljön a vége. Valaki minden bizonnyal örül ennek, valaki nem, a lényeg a lényeg, hogy nagyon jó olvasást!:)
ps: köszönöm a pipákat, és az előző fejezethez a kommentet 3 "anonymus" olvasómnak, és Szandinak! Egyszerűen fantasztikusak vagytok!:)<3

december 11. - hétfő

Semmi mást nem láttam hétfő reggel, mint azt a barna hajú fiút, aki tegnapi ígéretét betartva, kapucniját fejére húzva, karba tett kezekkel dőlve a kerítésnek várt. Rám. Talán úgy éreztem szívem legmélyén, mintha egy olasz szappanoperában lettem volna, ám rögtön elaléltam, amikor a földről tekintetét rám emelte. Majd' kicsattantam az örömtől, amikor szívdöglesztő mosolyán keresztül kivillantak fehér fogai. Zavartan szegeztem le tekintetemet, és hallottam, amint halkan elkuncogja magát. Tudta, hogyan hozzon zavarba, és remekül alkalmazta technikáját bármikor, bárhol. Lépteimmel egyre közelebb kerültem hozzá, amikor hirtelen egy rántást éreztem jobb karomon.

- Jó reggelt, Hercegnő - suttogta nyakam hajlatába, meleg lehelete a téli fagyokban kellemesen bizsergette bőrömet. Összekoccant a fogam, ahogy átkaroltam nyakánál fogva, noha rendesen felöltöztem, mégis éreztem hogy fázok. Kissé eltolt magától, és láttam, amint elvigyorodik, de mielőtt lekorholhattam volna, lehajolt hozzám, és puha ajkaink lágyan forrtak össze egy röpke csókra, ami nekem teljesen újdonság volt. Nem erőltette, hisz tudta, mennyire tapasztalatlan vagyok ilyesféle téren, így éppen hogy összeért szánk, pár másodperc múlva már el is húzódott.

- Hiányoztál - suttogta, nekem pedig megdobbant a szívem, testemet azonnal ellepte a hő, arcomba vér szökött. Magamhoz öleltem, arcomat izmos mellkasába fúrtam leplezve zavaromat, hangom mégis elárult.

- Te is hiányoztál Chase - suttogtam, míg végül nagyot sóhajtva hátrébb lépett, kezeinket figyelmesen összekulcsolva, indította el a sétát az iskola felé.

- Soha többé nem hagyom, hogy igazad legyen. Konkrétan mire odaérünk, már csak egy jégbe fagyott hercegnőt fogok látni - közelebb húzódott, egyik keze derekamra tévedt, másikkal kezemet felemelve csókolt bele abba. Felkacagtam apró gesztusán, de ő csak kajánul elvigyorodott, és visszarántva magához megállított. Megpördültem, és valószínűleg, ha nem tart meg erős karjaival, a földön kötök ki, de ő mindössze felröhögött, és közelebb lépett, míg végül szorosan ölelésébe nem vont, majd ráérősen hajolt egyre közelebb hozzám, ám utolsó pillanatban elfordultam.

- Elkések - próbáltam komoly maradni, de hangom játékosan csendült fel, ezzel teljesen leleplezve engem.

- Hé - nyújtotta utánam kezét, ahogy egyre inkább hátráltam tőle, ő viszont egy nagyobb lépéssel máris utolért. Visszakulcsolta kezeinket, hideg ujjait tűzforrónak éreztem, mosolyom levakarhatatlan volt.

- Tartozol nekem - gondolkozott hangosan, majd hosszan felhümmögött. - Egész este az enyém leszel - mormolta a fülembe magabiztosan, ámbár érzékien, aminek hatására azonnal görcsbe ugrott a gyomrom. Pironkodva fordultam el tőle, próbáltam úgy tenni, mintha semmit sem mondott volna, gondolataim azonnal kavarogni kezdtek. Három hét telt el. Három. Szinte fel sem fogtam, hogy mégis mi történik körülöttem, mi zajlik le bennem. Elképzelni sem tudtam, mikor adtam be a derekam, főként miért. Miért, amikor egy egészen más srácról álmodoztam nap, mint nap? Egy olyan fiúra, akit olyan sűrű köd fed? Akitől megdobbant a szívem, és egyszerre éreztem a hűvös szelet, és a forró kánikulát? Akinek semmit sem jelentek? Mégis megjelent előttem Chase, és noha ezek a kérdések nem múltak el, valami egészen más épült fel bennem. Bármikor feltűnt engem várva, mosoly futott végig ajkaimon, vérem felpezsdült, különös bizsergés járta át porcikáimat. A boldogság érzése lett úrrá rajtam, és az összes eddig feltett kérdés egy szempillantás alatt eltűnt. Legszívesebben elmondanám mindenkinek, ha tudnám, mikor történt mindez, egyáltalán mi ez a "mindez", de egyszerűen nem tudok rá épeszű magyarázatot adni. Mint derült égből villámcsapás, úgy ért engem az egész szituáció. A késő esti találkozások, a segítség a tanulásban, telefonbeszélgetések, reggeli üzenetek, legvégül Chase vallása. Olyan zavaros volt minden, mégis oly' fenséges érzés kerített hatalmába. Szavakkal nem is lehetne megfogalmazni, de mindennél boldogabb voltam az elmúlt hetekben. Egyszerűen olyan szeretet vett körbe, ami az egekbe repített, egy egészen más világba vitt. Mintha egy álomban lettem volna. Egy egészen más világba vitt, ami sokkal szebb volt ennél, és olyan elképzelhetetlen. Valószínűleg nekem kellett volna a legboldogabb embernek lenni, amikor az a személy, akivel a mindennapjaimat töltöttem, szerelmet vallott nekem. Mégis pánikoltam, és elkerültem, ő mégsem adta fel, én pedig elmeséltem neki mindent. Muszáj volt kiteregetnem a múltam, a jelenem, a jövőm, ez mégsem hárította el. Nagyon jól tudta, kit szeretek, mégsem hagyott el, és nem is erőltette a dolgot, ő mai napig megelégszik azzal, hogy velem lehet. A világ legképmutatóbb, és legönzőbb emberének kéne tartanom magam, amiért valamilyen szinten kihasználom, ő mindezt mégis elfelejteti velem.

- Suli után érted jövök - állított meg az iskola kapujától pár méterre, és lágy csókot hintem homlokomra. Megszűnt a világ létezni, amikor mélyen belenézett szempáromba, majd játékosság suhant át arcán, nevetőráncai felfedezhetőek voltak. - Autóval - tette hozzá, majd ajkait megnedvesítve hajolt közelebb enyéimhez. Mindössze épp hogy összeértek, máris szétrebbentünk, ahogy valaki hangosan felköhögött, de mire odakaptuk tekintetünket, Owenék röhögő társaságával találtuk szemben magunkat, amint minket néznek.

- Később találkozunk, hercegnő - suttogta, hogy éppen csak én halljam, lehelete megcsapta arcomat, illatát mélyen magamba szívtam, és mire felaléltam, Chase már el is indult.

- Viszlát, hős szerelmes - kiáltotta mély, rekedt hangján a két gyönyörűen ragyogó szempár tulajdonosa. Felsírtam magamban, és bár próbáltam emelt fővel távozni, de rá kellett jönnöm, én ugyanaz az érzékeny lány vagyok, aki voltam. Szívem megremegett, ahogy hallottam, és később láttam, miként gúnyolnak ki. Azt kívántam, hogy bárcsak kettényílna a föld, és eltűnnék alatta, de ez fizikailag lehetetlen volt, ezért maradt a másik megoldás. Homályos látásom jelezte, hogyha nem megyek el azonnal, valószínűleg megadom az örömöt nekik, hogy elkezdjek sírni, így minél gyorsabban elkezdtem szedni lábaimat. Nem tudom pontosan, merre is indultam, de végül a női mosdóban kötöttem ki. Nem tudom, meddig lehettem ott, és noha egy-két könnycseppen kívül semmi sem történt, mintha kiléptem volna testemből, csak az ürességet éreztem. Az agyam kikapcsolt, semmire sem reagáltam, csak ültem a hideg kőpadlón a becsukott mosdóajtó mögött, és semmi nem történt. Az idő elrepült, az tanórák már javában folytak, amikor ránéztem az órára, és noha bemehettem volna, ez foglalkoztatott legkevésbé. Semmi kedvem nem volt. Csak lézengtem gondolataimba merülve teljesen elkalandoztam, míg az ajtócsapódás sem zavart meg. Lehunytam szemeimet, és elképzeltem az én zöldszemű hercegemet, göndör fürtjeivel, akiről mindig is álmodtam. Amikor még csak távolról néztem, és egy-egy pillantásától vérnyomásom megugrott, szikrázó íriszei reményben tartottak. Hangokat hallottam magam körül, és megráztam fejem, amikor az ő hangját hallottam. Teljesen megbolondultam - gondoltam, és felkuncogtam magamban, mintha valami bedrogozott fiatal lennék.

- Annyira nagyon sajnálom. Szeretlek, Remy - suttogta valaki, erre viszont ténylegesen felkaptam a fejem. Összevont szemöldökkel meredtem az ajtóra, és a hang, mely valaki torkát az imént hagyta el, olyan ismerős volt számomra. Azonnal felpattantam, de amint elfordítottam a zárat, a külső ajtó hangos csapódását hallottam. Értetlenül álltam a helyzet előtt. Ez mégis mi volt?

Huszonnegyedik Fejezet

Sziasztok Drága Olvasóim!:) Nincs különösebb hozzáfűznivalóm, és nem is akarom rabolni a szót, remélem, hogy tetszeni fog! A következő részt már el is kezdtem írni, ám nem tudom mikor fogom tudni tovább folytatni, és felrakni, ám jövőhéten biztosan lesz!:) Nagyon jó olvasást!:)

ps: Eszméletlenül köszönöm az előző fejezethez a pipákat, és a kommenteket Cassie-nek, Fannirr-nak, és három kedves "anonymus" olvasómnak. Egyszerűen imádlak titeket!:)

november 17. - péntek

Hivatalosan is kicsengettek az utolsó óráról a héten. A diákok fáradtan, lomhán ballagtak a folyosón, mint akik nem tudták kiheverni ezeket a brutális heteket az őszi szünet után, és akiknek már teljesen elég volt a gimnáziumból. Mindenki lézengett, ki-ki órára sietett, mások minél inkább el akarták hagyni ezt a szörnyű helyet, és ráhangolódni az éjszakára. Minden diák számára megváltás volt, amint kicsengettek, és szinte azonnal érezhető volt a pénteki hangulat. Ásítozva, mégis vidáman léptem ki az iskola kapuján a diákok rengetegével, ám mégis egymagam, hisz Zoenak bent kellett maradnia órák után. Körülnéztem, mégsem láttam azt a személyt, akire gondolva vegyes érzelem cikázott végig bennem, míg nem feltűnt az utca sarkán, lazán zsebre dugott kézzel, fekete kapucnis felsőben, bakancsban, és egy fekete szűkített nadrágban. Egyszerűen szívdöglesztően nézett ki, de amint kigondoltam, vissza akartam szívni, mert azonnal elmosolyodva lehajtottam a fejem. Legbelül magamon röhögtem, és erős vitákat folytattam felvetéseimmel. Hol van az a Remy, aki alig mert megszólalni? Aki zárkózott volt? Hova tűnt, és legfőképp ki űzte el? - egyszerűen nem tudtam elhinni, mikor változtak így rohamosan meg az érzéseim, csak arra kaptam fel a fejem, hogy boldog vagyok. Úgy istenigazából. Voltak rossz pillanatok, de időm többségében próbáltam fellelni a pozitív dolgokat, amik körülvettek engem. Elűztem magamban a kételyeket, és valamiért nem is vártam őket vissza. Nem tudtam, meddig fog tartani, csak azt, hogy addig minden pillanatát ki akartam élvezni, mégha ez csak egy ideig, óráig is tart. Nem tudtam elüldözni pesszimista énem, és legbelül éreztem, hogy nem is olyan soká, valamilyen rossz dolog fog történni. Ám amint egyre közelebb ért hozzám, minden gondolatom elillant, és mosoly futott végig ajkaimon, ahogy apró vigyorra húzta száját, mely által kilátszódott gyönyörűen fehér fogsora. Szemei csillogtak, ahogy rám nézett, majd alaposan végigmérve teljesen lealázott engem, és a bennem elterjedt hő úrrá lett rajtam, mindössze egy pillantásától. Soha senki nem nézett rám így, vagy legalábbis nem ilyen feltűnően. Legtöbben másságom, vékonyságom miatt bámultak, mások leginkább mit sem törődve inkább láthatatlannak gondoltak. Viszont amikor kissé eltátotta száját, arckifejezése nem gúnyról árulkodott, mint a legtöbb embernél, hanem valami egészen másról.

- Eszméletlenül nézel ki - nyögte ki végül, mire megszokásból végignéztem magamon. Semmi különleges nem volt bennem, sem rajtam, egyszerű barna nadrágot viseltem, bokacsizmával, fehér inggel, rajta egy barna szövetkabáttal, piros sállal a nyakamban. Mégis, mikor szemeibe néztem, valami ragyogást láttam benne, és akkor, ott valamiért megfelelőnek éreztem magam. Elpirultam arckifejezését látva, ami miatt halkan felkuncogott, meleg lehelete a levegőben kisebb ködöt alkotott, ami miatt összerezzentem, hisz ekkor éreztem meg ténylegesen, mennyire lehűlt a levegő napközben.

 - Köszönöm - suttogtam halkan, kezeimet kereszteztem magam előtt, ezzel próbáltam enyhíteni didergésemen, de mozdulataim megfagytak, amint kezemet tenyerébe csúsztatta. Meglepettségemben a földet kezdtem el bámulni, hirtelen hő terjedt szét testemben, szám kisebb o betűt formált.

- Induljunk - kezeivel elengedett amint megérezte zavaromat, és legszívesebben vissza húztam volna magamhoz, mégis helyette zsebeimbe süllyesztettem reszkető végtagjaimat. Vér szökött arcomba gondolataim által, és lassan száznyolcvan fokos fordulatot vettem, arcomról azonnal lefagyott a mosoly. Úgy éreztem, mintha egymillió szempár bámult volna rám, amit teljes mértékig kétlek, ám abban biztos voltam, hogy kettő nekem szentelte figyelmét. Zöld íriszei a belsőmbe láttak, arckifejezése eltorzult volt, kezeit ökölbe szorította, amint Chase gyengéden átfogta csípőmet azzal a céllal, hogy indulásra késztessen. Én mégsem tudtam megmozdulni, csakis őt láttam, senki mást. Engem nézett, és én is őt, a világ megállt körülöttünk mindaddig, amíg a társaságából, ahol állt, magához nem rántotta Brittanyt, aki teljesen lesokkolódott. Szorosan nyomta a kerítéshez, ajkaival vadul falta a lányét, látványuk szinte gyomorforgató volt. Gyorsan kaptam el tekintetemet róluk, és azonnal Chase után iramodtam, aki mit sem tudva egy ragyogó mosollyal ajándékozott meg. Melegség töltötte el szívemet, ahogy kissé közelebb húzódott hozzám érintve karomat, és eme kis gesztus többet ért számomra, mint bármilyen szó. Szó szerint boldog voltam, és nem tudtam mit mondani, de ahogy láttam, ő sem volt a szavak embere. Csak éppen hogy ránéztem, de amint ő is felém kapta a tekintetét, elvörösödve fordultam vissza. Mindketten csak a gondolatainkkal voltunk elfoglalva, míg nem be nem léptünk egy kisebb kávézóba, ahol megérezve a kávé kesernyés illatát, valami feloldódott bennünk, ahogyan segített levenni kabátomat, majd kihúzta a széket. Rendelésünk után mindketten felszabadultunk, ahogy a nagy nyüzsgés eljutott hozzánk, és egy mozgalmas, élettel teli péntek délutánba csöppentünk. Az idő szinte repült, ahogy Chaseből végül ömlött a szó, és észre sem vettük, mennyire telik az idő, mindössze a napszak változásából következtettünk. Városunk éjsötét köpenyébe bújt, a lámpák fénye kellemesen világította meg a sétálót, ahol emberek, szerelmespárok, barátok sétálgattak. A reggeli hóból kissé már elolvadt a napközben feltűnő nap miatt, ennek ellenére ami megmaradt, mindenkivel éreztette a téli, ünnepélyes hangulatot. Egyszerűen teljesen magával ragadott minden, úgy éreztem magam mintha az első randimat éltem volna át. Meghitt volt, csodálatos, de tudtam, nem fog folytatódni, hisz ez csak egy baráti találkozó volt. Mire észbe kaptam, a házunk előtt álltunk, lábaim viszont nem mozdultak tovább, és a velem szemben álló fiú se segített ezzel. Elém állt, szemeivel fürkészően kereste tekintetemet, kezeivel megragadta enyéimet, testünk szinte összesimult. Elnéztem zavaromban, ám tenyerével visszatartott. Gyengéden fordított maga felé, kék szemeimmel fel kellett rá néznem.

- Imádtam a mai napot. Szeretném, ha megismételnénk - suttogta, ujjai lágyan simogatták kézfejemet, ami reszketett a hideg levegőtől, mégis, amikor lehelete megcsiklandozta arcomat, kellemes bizsergés futott végig porcikáimon. Aprót bólintottam, szavaimban nem voltam biztos, de ő megértette, és lejjebb hajolva telt ajkaival kipirosodott orcámra egy csókot nyomott.

- Jóéjt - motyogta, és azon nyomban el is lépett mellőlem, engem pedig azonnal megcsapott a hideg fuvallat.

- J-jóéjt - dadogtam, és szinte majdnem elestem. Lábaim elgyengültek, még mindig a varázsa alatt voltam az előbb történteknek. Felkuncogott ügyetlenségemen, míg én az ajtóba kapaszkodtam, és néztem, ahogy utoljára hátraintve elhagyja látókörömet.

- Ki volt az a fiú, Remy? - egy magas, vékony hang szakított félbe, teljesen kizökkentve ezzel mindenből. Szívverésem fokozódott, az érzések eltűntek, ahogyan megláttam magammal szemben anyám kíváncsi tekintetét, amit oly régen láttam. Mégis hol volt ennyi ideig? Régen láttam, szemöldökeimet összehúztam, el sem tudtam képzelni mit művelhetett.

- Semmi közöd hozzá - vágtam rá pofátlanul, csizmáimat hanyagul dobtam le, a feszültség érezhető volt.

- Az anyád vagyok. Jogom van tudni - ordított rám, bennem pedig felszabadult az adrenalin.

- Nem, nincs jogod tudni. Nem vagy az anyám. Istenem! Hogy is lehetne valaki olyan, mint te, egy tisztességes szülő? Akiről napok óta semmit sem hallottam? Aki egész életemben csak kritizált? Akit az sem érdekel, mi van velem, csak valami szaftos pletykára vár?

- Nem beszélhetsz így velem! Hallod?! Ne merj elmenni! Remy! - kiáltott, de én csak a lépteimre figyeltem. Minél hamarabb egyedül szerettem volna lenni. Hangulatom szempillantás alatt átváltozott, a feszültség, a stressz, ami pillanatok alatt felhalmozódott bennem, zokogásként tört rám. Az emlékek, miként Owen a kerítéshez szorítja a barátnőjét, a gúnyos nevetések, amiket ma, sőt, egész életemben kaptam. Anyám kiabálása az ajtó mögül, ismét az egyedüllét érzése szinte felemésztett egészen addig, míg szépen lassan álomba nem sírtam magam.

Huszonharmadik Fejezet

Jóestét  Drága Olvasóim!:) Megérkeztem egy újabb résszel, amihez nincs különösebb hozzáfűznivalóm. Rövid lett, nem is érzem a legjobbnak, viszont most ennyi tellett tőlem. Jövőhéten 10 dogát írok, szóval már most is megyek tanulni. Nem akarok kisregényt írni, remélem azért elnyeri tetszéseteket. Jó olvasást!:)

ps: köszönöm a majdnem 11ezer oldalmegjelenítést, a rendszeres olvasóimat, a pipákat, és az előző fejezethez Norcas-nek, és Cassie-nek a kedves szavakat! Nagyon hálás vagyok nektek! Fantasztikusak vagytok!:) lots of love, eszti.xx

november 13. - hétfő / folytatás

Teljesen megsemmisülve álltam az iskola bejáratán, lábaimat egyszerűen nem tudtam mozgásra késztetni, míg végül a becsengő véget vetett ennek. Tekintetemet a földhöz szegezve szambáztam végig a folyosókon, miközben egy-egy elcsípett mondat a beszélgetésekből meg-megmosolyogtatott. Pillantások tömkelegét éreztem hátamon, bár valójában nem tudtam eldönteni, hogy csak az elmém szüleménye-e, mert amikor bármerre néztem, csak egymással beszélgető társaságokat láttam.
- Végre már. Azt hittem egy örökkévalóságig tart, míg összeszeded magad - motyogta Zoe, majd karon ragadva engem vigyorgott.
- Várj már. Hova sietsz?
- Pszt - tapasztotta a számra a kezét, majd az ajtóhoz hajolt, ahol már javában folyt az óra, amit két gyengéd kopogás szakított félbe Zoe keze által.
- Elnézést a késésért - mentegetőzött azonnal barátnőm, de mindhiába, hisz Mr Cartner menthetetlen volt. Gyűlölte a - szerinte -, törvényt szegő diákokat, engem pedig kifejezetten utált.
- Hölgyeim! A történelem szent, és sérthetetlen. Tudják maguk a házirendet? Hihetetlen, hogy egyesek mit képzelnek magukról. Üljenek le azonnal - ordított, bennünk pedig megfagyott egy pillanatra az élet is. Zoe kezem után nyúlt, hogy megfogja azt, majd gyorsan eliszkoltunk helyünk. - És csak, hogy tudják. Öt perc késés - motyogta, és azonnal elővette a naplót beírni "vétkünket".
- Ez a pasi nem normális - hajolt hozzám Zoe, mire apró vigyorra húztam a számat.
- Erre még csak most jössz rá? - suttogtam, majd ahogy vissza akartam fordulni előre, zöld íriszek fogadtak rabságukba. Azonnal elkaptam tekintetemet, amint Owen óvatos mosolyra húzta száját, bennem pedig feléledt valami. Feszengve éreztem magam a ruhában, noha keresztbe tettem lábaim, oly' rövidnek éreztem. Kezeimmel némán próbáltam lejjebb húzni, mindhiába, hisz semmiképpen sem sikerült. Nagyot sóhajtva könyököltem fel a padra, és próbáltam elterelni figyelmem a tollak sercegésére, amint serényen jegyzeteli több ember az órai anyagot, vagy éppen a tanár beszédére, amint a társadalmi különbségekről beszél.
- Mr Green. Kérem, jöjjön ki egy pillanatra. Alá kell írnia néhány papírt! - az osztály elnémult, amit halk sutyorgások követtek, amikor Owen felállt a székéről. Parancsoltam magamnak, hogy ne forduljak felé, ám amikor gyengéd ujjakat éreztem kezemen, nem tudtam megállni.
- Eszméletlenül nézel ki - motyogta miközben elhaladt mellettem, majd mély levegőt véve végül végigsimított kézfejemen, nekem pedig a térdeim megremegtek. Ha nem ültem volna, valószínűleg összeesek erre a gesztusra, ám zavaromat látva ő csak kajánul elvigyorodott, majd visszafordult a tanárhoz, aki eközben már hozzá beszélt. Csak bámultam, és nem tudtam levenni róla a szemem. Keresztbe tett lábakkal, összefont karokkal hallgatta a nyugodt hegyi beszédet, és lazán dőlt neki az asztalnak, egyszer-egyszer bólintva jelezte, hogy érti amit mondd. Laza stílusa, szakadt farmerja, fehér V nyakú pólója tökéletesen kihangsúlyozta izmos karjait, míg göndör fürtjeit hátra-hátra túrva állította meg, hogy ne hulljon szemébe. Egyszerűen tökéletes volt.
- Khm - bökött meg Zoe, ezzel teljesen kirázva gondolataimból, ám mikor felé néztem, csak megrázta fejét, és figyelmét visszaszentelte a füzetének, amibe különböző mintákat rajzolt.
- Cöhh - hallottam Brittany lekezelő hangját, amit kuncogások, vagy egy-egy beleegyező szó követett.

***

- Mégis mi volt az Owennel? - támadt le rögtön csengetés után Zoe. Elkerekedett szemekkel néztem hirtelen felindulását, amit először nem értettem, míg végül le nem esett a dolog.

- Semmi nem volt Zoe. Nyugodj le.

- De volt. Remy, nem teheted ezt. A bátyám - halkult el a hangja, majd kezeit azonnal szájára tapasztotta.
- Nem értelek - ráztam meg a fejem.
- Hagyjuk - suttogta, majd tekintete visszasiklott a folyosóra, ahol éppen átvágtunk a diákok között. Szó nélkül követtem a lányt, aki mindössze gyorsan sétálva haladt előre, miközben arcáról csalódottságot lehetett leolvasni. De miért csalódott?  Mi lett az életvidám lánnyal, vigyorgó lánnyal?- tettem fel magamnak a kérdést, ám választ nem kaptam. Olyan hirtelen történt minden. Egyik pillanatban még Zoe után sétáltam, a másikban az egyik sarokban találtam magam a szekrények mellett, és szívem heves tempóban kezdett el verni. A meglepettség, az adrenalin, izgalom végigfutott porcikáimon, és amint megéreztem férfias illatát, zavaromban a földhöz szegeztem tekintetemet.
- M-mégis mit cs-csinálsz? - dadogtam, és gondolataim azonnal szertefoszlottak. Csak meleg leheletét éreztem nyakam hajlatában, miközben egyre közelebb hajolt.
- Fogalmam sincs - suttogta, kezével pedig a szekrénynek támaszkodott. - Nem tudok nem rád gondolni Remy, amióta beléptél azon az ajtón - dörmögte, rekedt hangjára pedig remegés futott végig porcikáimon.
- Mi a francot csinálsz, Owen? - ajkai amint elnyíltak, hogy mondjon valamit, azonnal be is zárta, amikor egy magas hang szakította félbe. Szinte egyszerre kaptuk oldalra az arcunkat Brit irányába, aki tombolva nézett Owenre, és szikrákat szóró szemekkel rám. Ösztöneim megfagytak, az agyam kikapcsolt, és a hirtelen történt eseményektől teljesen kikapcsoltam, mindössze cselekedeteimre hallgattam. Kezeim széles, izmos mellkasára siklottak, és ahelyett, hogy kiélveztem volna ezt a közelséget, tudatalattim harcolt ellene. Szó nélkül toltam el magamtól, majd belenézve gyönyörű íriszeibe, amelyek mindig rabul ejtettek, most mégis elfordultam tőlük, és lábaim eltávolodtak tőle. Minden összezavarodott bennem, és azt hittem mindez a képzeletem szüleménye.
- Mi a istent csináltál ezzel? Owen? Válaszolj!
- Nyugodj meg Brit. Semmi nem történt. Ő senki. Semmit nem jelent. Csak szórakoztam - hallottam meg utolsó szavait, ami miatt teljesen elborultam, és szívem összeszorult. A zokogás szélén álltam, mégis emelt fővel léptem be a francia előadóba.
- Jól vagy, Remy? - összehúzott szemekkel mért végig barátnőm, akit az előbb "faképnél hagytam". - Le vagy sápadva. Jól vagy? - aprót bólintottam, egy mosollyal álcázva fájdalmamat, ami belülről felőrölt.
- Kérlek, ne hazudj. Mi történt? Hol voltál?
- A-a mosdóba - mielőtt szólásra nyitotta volna száját, telefonom rezegni kezdett a kezemben, ami mindkettőnk figyelmét felkeltette.
"Emlékszel arra, amit megbeszéltünk? Várlak a sulid előtt arra a beígért kávéra. C." 
- Oh, hogy úgy - vigyorodott el a velem szemben álló, majd visszaült padjára. Fájdalmasan elmosolyodtam, majd feloldottam a képernyőt. Legszívesebben lemondtam volna az egészet, de amikor a küldés gombra kattintottam volna, megjelent az ajtóban ő, és a szőke hajú díva, kézen fogva, harsányan nevetve valamin. Mindketten felém néztek, és akkor. Akkor, az arcukat látva a telefon majdnem kiesett a kezemből, de kiléptem az üzenetekből. Nem válaszoltam, nem akartam. Mintha életemben először bosszút akartam volna állni. Valakin, valamiért. Nem ismertem magamra. Én nem ilyen vagyok.

Huszonkettedik Fejezet

Kedves olvasóim! Nem lett a leghosszabb rész, és sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a részt,, az ígértekkel ellentétben, de annyira összejött a szünetre minden. Nem mentegetőzni jöttem, mindössze a türelmeteket kérem, mert rettentően nehéz most a suli mellett írni, és örülök, ha egy kicsi pihenésre van időm. Nem is rabolom tovább a szót, viszont azt szeretném elmondani, hogy lassan a végéhez fog közeledni a történet, amit már teljes mértékig elképzeltem.:) Következő részt nem ígérek, de próbálom minél hamarabb hozni, és nem kéthetes lemaradással!:) Tényleg eszméletlenül köszönöm a türelmeteket. Sajnálom, ha nem lett a legjobb rész, mindenesetre remélem elnyeri tetszéseteket!:) Jó olvasást, és élvezzétek ki a hátralévő napokat!:)

ps: köszönöm az előző fejezethez a pipákat, és a két kommentet a két kedves "névtelen" olvasómnak!:)

november 13. - hétfő

Kereken hat nap telt el azóta, hogy rábólintottam Zoe segítségére. Akkor még nem tudtam, mire vállalkoztam. Valahogy úgy képzeltem el ezt az egész átalakítást, hogy aranyosan adni fog a véleményemre, körbe járunk pár üzletet, veszünk pár ruhát, és végül beülünk egy kisebb kávézóba meginni egy forrócsokit. Ám ehelyett Zoe teljesen a dolgok közepébe csapott. Minden félre tett pénzemnek oda lett, Zoe irányításmániájának köszönhetően. Hogy megbántam volna? Nem, mert élveztem minden percét, noha ezért minden reggel kirángatott az ágyból. Teljesen megváltoztatott mindent körülöttem, az egész napirendemet felborította, a ruhatáramat átalakította, én pedig nem győztem kapkodni a fejem, és lépést tartani vele.
Mocorogva nyújtózkodtam e gondolatok alatt ki az ágyból, hogy félálmomban elérjem a rezgő telefonomat, ami jelezte, hogy SMS-em érkezett.
"Jó Reggelt Napfény!:) Ma reggel lehetőleg azt a dögös vöröset vedd fel. Puszillak.xoxo Z."
Mosolyom azonnal felfedezhető volt, ahogy visszaemlékeztem a tegnapi - ahogy ő mondaná - csajos esténkre Zoeval. Rég nem tapasztaltam milyen is, amikor az embernek van egy barátnője, akivel együtt töltheti ideje nagy részét. Elfelejtettem mi is a barátság fogalma. Akarva, akaratlanul eszembe jutott Ed. Vajon őt a barátomnak nevezhettem? Vajon mi lehet most vele? Az emlékek hatására, öntudatlanul nyúltam a laptop-om felé, amit azonnal be is kapcsoltam. Boldogság lett úrrá rajtam, ahogy belépve leveleim közé megnyitottam a vele váltott utolsó beszélgetést, ami miatt kijelenthetem, ő az a személy, akit tényleg a barátomnak nevezhetek. Ő volt az én lelki társam. Ujjaimmal vadul doboltam a billentyűzeten, ahogy a szavak áradtak belőlem, míg végül egy kisregénnyel felérő mailt küldtem rég látott barátomnak. Egy-két percig csak meredten bámultam a képernyőre, majd kikapcsolva azonnal félretettem, és hatalmasat nyújtózva ásítottam el magam. Hát akkor kezdődjön a nap - motyogtam magamban, és tudatlanul is egyik kedvenc zeném dallama ugrott be, ami miatt azonnal felszökött az adrenalin szintem. Tipikus reggelnek indult, csakugyan, mint a többi, azzal a kivétellel, hogy izgalom bizsergette minden porcikámat. Kíváncsi voltam, mi fog történni, ezért egész reggel össze-vissza kapkodtam nem is törődve az idővel. Biztos, hogy nem - ráztam meg hevesen a fejem a vörös anyagot látva, és azt az ötletet azonnal el is felejtettem, amire Zoe próbált rávezetni, helyette egy fekete pamutruhát fogtam kezeim közé, egy pamutharisnyával, és egy hozzá illő ezüstkarkötővel. Ahogy kinéztem az ablakon, a hideg végigcikázott bőrömön, ahogy megláttam lehullni az idei év első havát. Hihetetlen volt végignézni a hó födte tájon, és szinte megbabonázott az elém táruló kép. Ismét egy év végéhez közeledtünk, és szokatlan volt bevallani, hogy mennyire megváltozott minden. Valahogy most egészen másképp kezdődött minden, és úgy éreztem magam, mintha visszautaztam volna az időben a tinédzser korszakomhoz. Mintha az elmúlt pár év csak egy álom lett volna, egy hosszú, kínkeserves rémálom. A hópelyhek lágyan érintették kihűlt testemet, mégis megbabonázva éreztem magam a fehérség kellős közepén. Mindig a tél volt az az évszak, amelyet mindennél jobban imádtam. Sokakkal ellentétben engem nem tudott elkápráztatni a tenger, a napsütés, a bikiniszezon, a röplabdázás, és az egyéb nyári tevékenységek, és ezzel nem voltam másképp az ősz beköszöntével sem. Ám amikor megjelentek a fehér tájak, én ilyenkor születtem újjá. Mindig elkápráztatott, hogy mennyivel gyönyörűbb minden, mégis mennyivel kihaltabb. Nem tudtam elhinni, az év legszebb évszakában miért bújnak be az emberek a kuckójukba, miért nem töltik minden szabad percüket a friss, hűs téli levegőn, amely Angliában megadataik.
- Wow. A-atyaég! - ragadott ki hirtelen egy hang teljes elmélkedésemből, én pedig elvörösödve szegeztem tekintetemet a föld felé, teljesen végignézve közbe magamon. Szövetkabát, ruha, harisnya, magas szárú, lapos talpú csizma, meleg béléssel, teljes feketébe öltözve, ergo semmi újdonság, mégis rengeteg.
- Hol takargattad eddig ezeket a lábakat? Atyaég, most irigy vagyok rád - kuncogott fel jóízűen Zoe, majd körülnézve halkabban folytatta. - A bátyám el fog ájulni. Totálisan beléd zúgott - sutyorgott, de még mielőtt teljesen szénné éghettem volna, megadta a kegyelemdöfést. - Egész éjszaka rólad álmodozott. Nos, számomra nem volt kellemes végighallgatni, számodra annál inkább az lesz a délután folyamán - ezzel végleg magamra hagyva a földbe taszított. Az összes végtagomban szétáradt a hő, és már nem is volt olyan hűvös az idő. A testem felforrt, és az emlékek azonnal elöntötték a fejemet.

*visszaemlékezés*
november 11 - szombat

- Kérlek, ne. Nem akarok azon az ajtón bemenni!

- Mi bajod lehet, Remy? Ne csináld már - reagált azonnal hisztimre Zoe.

- Oké, neked semmiségnek tűnhet, de nekem nem az. Sosem aludtam még senkinél, oké? Nekem ez újdonság. Pláne itthon lesz a bátyád. Nem akarok a bátyáddal találkozni. Ha nem leszek szimpatikus neki?

- Hidd el, teljes mértékig be fogsz neki jönni. Sőt, inkább nekem kéne félnem, hogy lekoptatsz, és elhagysz miatta.

- Hogyne - morogtam az orrom alatt, majd folytattam. - Én nem az a típusú lány vagyok, aki a fiúknak bejön, úgyhogy kérlek, ezt ne hozd fel - hangulatom azonnal lecsökkent, és hatalmas teher nehezedett vállaimra, ahogy eszembe jutottak szebbnél szebb lányok képei az iskolából. Én egy senki vagyok - emlékeztettem mindig magam amikor bárki is rám nézett, és továbblépve egyedül maradtam a gondolataimmal, egy egészen másik világban. Zoe érezhette hirtelen hangulatváltozásomat, hisz nem szólt többé egy szót sem, csak egyszerűen vállamnál fogva szorosan magához húzott, és átölelt karjaival. Meghatódtam erre a kicsiny gesztusra, mielőtt bátorítóan rám mosolygott, amit én egy bátortalan szájhúzással "viszonoztam". Néma csend telepedett a sötét éjszakára, amint az ajtó elé értünk, mindössze az utcai lámpák világította fénye világította meg az utunkat.

- Hahó, megjöttünk! - rontott be Zoe, én pedig összerezzentem élesen felszólaló hangjától. Na akkor vágjunk bele - suttogtam magamnak, és mindennél jobban reméltem, nem lesz ismét egy kínos élményem.

- Ó, az én csendes, édes hugicám - ironizált egy férfihang, majd miután felnéztem a föld kémleléséből, a felismerés azonnal arcon csapott.

- Jézusom - amint tudatosult bennem, hogy hangosan mondtam ki e szavakat, szinte rögvest szegeztem a fal irányába égő arcomat.

- Istenem, Chase. Egy pólót szaladjál, és kapjál fel.

- Máris, asszonyom - szemem sarkából láttam a kaján vigyort arcán, majd biccentve egyet, eliszkolt mellőlünk.

- Hihetetlen. Ó Remy. Sajnálom. Csak, ő ilyen. Szeret a téli mínuszokban is félpucéran rohangálni a házban. Emiatt ne játszd el, Paradicsomkirálynő történetét - cukkolt, amit ő talán viccesnek talált, belőlem mindössze egy erőltetett "nevetést" váltott ki. - Na, gyere beljebb - intett kezével, én pedig követve példáját letettem a táskám, felakasztottam kabátom, és már követtem is őt egészen a nappaliig, miközben szétnéztem a lakásban. Az egész egyszerű volt, mégis nagyszerű. Halvány árnyalatú falak, régies bútorok, egy nappali, két szoba, és egy konyha. Tipikus jellemzők, melyek leginkább egy legénylakásra emlékeztettek, mintsem egy családi házra.

- Végre - sóhajtott fel Zoe bátyja megérkezésére, mire nekem ismét megemelkedett a vérnyomásom.

- Hölgyem - mire felnéztem szemtől szemben állt velem, és kezemért nyúlva egy gyöngéd csókot lehelt rá. - Azt hiszem, már ismerjük egymást - gesztusai által hamar mosoly futott végig ajkaimon, majd emlékeim visszavittek arra az estére, amikor először találkoztunk a kávézóban, majd később az iskola kapujában. És akkor. Akkor esett le a tantusz, amely eddig még fel sem vetődött bennem. Zoe Crawford. - Remy - suttogta a nevem, mire öntudatlanul hagyták el a számat a következő szavak.

- Chase Crawford.

*visszaemlékezés vége*