Huszonegyedik Fejezet

Sziasztok!:) Nos, nem rizsázok sokat, csak el szeretném mondani, nem lett egy hosszú rész, sem izgalmakkal teli, viszont szörnyen régen volt rész, és ideje volt már hozni. A következőt elkezdem írni, de rengeteg tanulnivalóm van, szóval nem tudom mikor lesz rész!:) El szeretném mondani, hogy kitaláltam mi lesz a vége, hisz sajnos ennek is nemsokára eljön az ideje! Jó olvasást!:) 

ps: köszönöm a előző fejezethez Szandinak a kommentet, a pipákat, és a hatodik díjamat Heninek, amit a díjak menüpontban megtaláltok. kukkantsatok be hozzá, és persze a másik blogomba, ha van kedvetek: 

http://dontletmego-again.blogspot.hu/

november 7. - kedd

Az emberek kinyilvánítják a véleményüket, és mi ezért megsértődünk. De nem azért, mert rosszul esik, hanem, mert tudjuk, több igazság van benne, mint azt szeretnénk. Nem akarunk változtatni, nem akarunk a másiknak igazat adni, hisz van az a fránya büszkeség. Büszkeség, noha semmit sem ér, magunknak sem valljuk be, ideje lenne alakítani egy s mást az életünkben. A világ fejlődik, a körülöttünk lévő emberek más szemmel látják a mindennapokat. De ez a változás tényleg jó? Miért nem maradhat minden a régi? Miért kell mindennek megváltoznia a környezetünkkel együtt, amikor nem szeretnénk? Mindig a helyzettől függ. Valaki nem szeretne, valaki sodródik az árral. Én változást akartam, de rosszul sült el. Változás - oly sokat töprengtem e szón, az utóbbi időkben. Talán ha másképp viszonyulnék mindenhez, lehetne olyan életem, amilyet megálmodtam? Mint amilyen régen volt? Ahol jelenleg az egyetlen barátaim nincsenek több ezer kilométerre? Ahol nem kell mindennap undorodva tükörbe néznem? Ahol minden jó, és minden szép, mint egy ócska tini regényben? De az a baj, félek. Félek ezektől a kérdésektől. Félek, ha nem burkolózom be a saját világomba, sebezhetőnek tűnök, míg végül elbukok, és eltaposnak. Mintha most nem ezt tennék - gondoltam keserűen magamban, és hallottam a sutyorgást mögöttem, miközben a csengő élesen felcsendült.

"Hagyd már azt a nyomit. Légy igazi emberekkel, ne olyan torzszülöttel." - ennyit hallottam, de éppen elég volt. Tudatlanul pakoltam tovább a táskámba könyveimet, és remegve fújtam ki a levegőmet, miközben a mellkasomban szorítást éreztem. Nem akartam vele foglalkozni, de nem tudtam nem törődni vele. Miért érintett meg ennyire? Miért nincs egy gomb, amivel az érzéseim csak egy csettintéssel ki tudnám kapcsolni? - tettem fel magamnak a kérdést, ám választ egyértelműen nem kaptam. Ha nem lennének érzéseim, nem fájna. Ha nem fájna, nem szeretnék inkább meghalni, mint ezt a gyalázatot elviselni. Torzszülött - csengett a fülemben, és mélyen lehunyva szemeimet, kiesett a könyv a kezemből, aminek hangjára összerezzentem. Csak elsuhanni láttam karcsú alakját, amikor a hangok megszűntek körülöttem, én pedig mit sem törődve szóváltásukkal, a felkapkodtam a leesett tárgyakat.
- Jó reggelt Remy - köszönt rám egy vidám hang, én pedig ijedten fordítottam felé a fejem.
- Szia - motyogtam kissé elvörösödve, és próbáltam leküzdeni magamban az érzelmeket. Megvédett, és csak ez járt a fejemben. Kiállt mellettem, amit már régóta nem tett meg senki. Hálás voltam, és nem tudom miért, hisz ez az egész szokatlan volt. - Köszönöm - bukott ki belőlem, vékony, számomra ismeretlen hangon, és azonnal lesütöttem az arcom, viszont egy kis néma csend után felnéztem. Értetlenül rázta meg fejét, ezért félénken folytattam most vagy soha alapon. - Az előbbit. Hogy megvédtél - dadogtam, és reméltem, hogy megértette. Mosolyogtam, hisz próbáltam nem törődni vele, ám mégis kínos volt. Nyomi - csendült fel ismét egy hang a fejemben, amin elgondolkoztam. Valóban ez lennék én? Egy élősködő, aki csak úgy van, és akit a felsőbbrendű emberek eltaposhatnak? Éreztem az arcomon, hogy próbálom erőltetni a mosoly, ám az mégis eltorzult, de mielőtt utat törtek volna érzéseim, Zoe elindult az ajtó felé. Csodálkozva néztem utána, míg meg nem fordult, és mosolyogva intett.
- Beszélhetnénk kint. Jössz? - somolygott kedvesen, én pedig nem tudtam nemet mondani, és csak azt vettem észre, hogy rábólintok ajánlatára. Noha tegnap még haragudtam rá, mégis apró gesztusa megmelengette a szívem, és tudtam, teljesen igaza van. Változtatnom kellett, de hogy mikor, és milyen körülmények között, az más kérdés volt, amire nem is tudtam figyelni. Lassú tempónknak köszönhetően éppen hogy beértünk a teremben a csengő előtt. A felismerés, amikor megláttam Őt, felejthetetlen volt, és teljesen elvonta a figyelmem. Az osztály közepén ült Brittanyval az ölében, miközben smaragdszínű szemei engem pásztáztak. Hihetetlen düh lett úrrá rajtam, és csak arra tudtam gondolni, hogy miért nem én vagyok ott, vele. Ez a pillanat, ez a pillantás, mely olyan sok mindent foglalt magában, mégis semmi. Kérdések halma futott át az agyamon, mindaddig, míg egy apró lökést nem éreztem vállamon.
- Ne nézd olyan feltűnően. Menjünk - suttogta Zoe, én pedig aprót bólintottam, majd elfordulva szakítottam meg az óráknak tűnő másodperceket. Fogalmam sincs, mi történt az elkövetkezendő órákban, hisz az agyam kikapcsolt, és csak bambulva néztem ki a fejemből, néha reagálva egy-egy Zoe által feltett kérdésre, de leginkább ő sem zaklatott. Tudta, úgysem fogok válaszolni, így ő hosszan elcsevegett a zavaró időjárási viszonyokról.
- Oké, elegem van. Órák óta pofázok neked, te pedig semmire sem méltatsz. Ha majd visszatértél a földre, a való életbe, gyere utánam - motyogta, és sarkon fordulva tett meg egy lépést. Megszoktam, hogy az emberek jönnek-mennek, s én nem megyek utánuk, csak néztem, ahogy lassú léptekkel hagyják el az életemet. Zoe ezt pontosan tudta. Hatalmasat sóhajtott, majd visszafordult.
- Oké, jelenleg te vagy az egyetlen ember a földön, akivel szívesen társalgok, de csak egy kicsit legyél normálisabb, kérlek. Hallgass meg, kérlek - nézett rám könyörgően, majd visszahuppant mellém a hideg fűre, gondosan maga alá téve kabátját, hogy ne fázzon fel. - Ott van Ő, és itt vagy te, aki epekedve nézi - suttogta, miközben kezeivel hadonászott. Senki nem volt az általunk elfoglalt kicsiny dombon, hisz a diákok nagytöbbsége az udvar másik felén állt. Megoszlott a hierarchia az iskolában, és aki egy kicsit is menőbb akart lenni, az iskola "felsőbbrendű" diákjaival lógott. És voltunk mi, akik csendesen meghúzódtunk egy-egy kisebb zugban, gondosan figyelve arra, ne legyünk túl feltűnőek, és ne keltsük fel a figyelmet. Csak csendesen néztük a szünetekben, mi folyik éppen az iskolában, mint egy külső szemlélő, így tájékozódtunk az életről. Nevetések hangzottak el, az összegyűltek egy közösséget formáltak, és öröm volt rájuk nézni, de akik közelebb merészkedtek, tudták, mi a téma. Rosszindulatú gúnydalok sora hangzott el, ami mindenkinek a kedvét fokozta, egészen addig, amíg nem róluk szólt.
- Hé. Figyelj Rám - utasított, ezzel kiszakítva ismét önmagamból - Helyes, és menő, az iskola középpontja. Te pedig, mint az összes többi lány, meghalsz érte, mert egyszer megcsókolt. Atyaég! Remy, nőj fel! Nem vagy óvodás! Ne csináld ezt! Lépjél, vagy felejtsd el! Barátnője van, aki nem is akármilyen. És tudod mi a különbség közte és közted? Az, hogy magabiztos, és jól öltözködik. De anélkül ő is ugyanolyan ember, mint te. Szedd össze magad, Remy, kérlek! Légy nő, és felejtsd el. Legyen büszkeséged, és ne akarj egy lenni a sok közül - szavai elhaltak a megfagyott levegőben. - Pofonegyszerű, csak te nem akarod ezt elhinni. De azért vagyok itt, hogy segítsek neked - fejezte be, én pedig eltűnődve néztem a távolba. Továbblépni? Esetleg megváltozni? - hangzottak a kérdések a fejemben. Akarom én ezt? - egy részem erősen tiltakozott, de mégis. Egy pillanatra valami feléledt bennem, és minden porcikám belebizsergett. Akarom.

*A kinézetért hatalmas köszönet Evelinnek!:)*