Tizenkilencedik Fejezet

Hi Readers!:) Most nem fogok annyit írni, mint szoktam, hisz hullafáradtan, de túléltem a verébnapokat, a szülinapomat, és a kezdő lökéseket a gimire, és nagyjából felkészülve a sulira - hahaha, még egy füzetet sem vettünk, úgyhogy lassan arra is sort kell kerítenem - megírtam az új részt.- mindössze egy kiadós alvásra lenne még szükségem az iskola előtt. [ Apropó iskola. Mindenkinek kitartást, és sok szerencsét a következő évre!:) ] Remélem tetszeni fog, és tényleg elnézést, ha nagyon szörnyű, de jelenleg szörnyen kimerült vagyok a reggeli koránkelésektől, EZÉRT IS BOCSÁNAT, HA NÉHOL ÉSZLELTEK HELYESÍRÁSI HIBÁT. Nem is "pofázok" tovább csak megszeretném köszönni az előző fejezethez a hét pipát, a két díjat Do and Hei-nek és ~E*-nek (amik amúgy a díjak oldalon lesznek láthatóak), a kommentet Szandinak, és végül, de nem utolsó sorban a 18 rendszeres feliratkozót. Egyszerűen fantasztikusak vagytok. I love you so much!:) eszti.xoxo

november 6. - hétfő /2

Amint kicsengettek a francia óráról, mindenkinek abban a pillanatban hűlt helyét lehetett már csak látni, míg tanárunk elmondta a beadandó házit, és emlékeztetett a szerdai dolgozatra, amit sebtében írtam le, hogy ne felejtsem el, hisz utolsó évemet próbálom normálisan végigélni, és meg akarom tartani az eddig összeszedett nagyjából négyes átlagot. Ahogy felnéztem a füzetemből, a teremben már csak egy személyt hallottam mocorogni, és a szívem megdobbant, az agyam pedig csak rá összpontosított, ám ahogy kicsit feljebb emeltem a tekintetem, egy barna hajú, kék szemű lányt pillantottam meg velem szemben állva. Csalódottan néztem fel rá, hisz másra számítottam, akit akkor láttam meg Brit társaságában elmenni a termünk előtt. Mosolya levakarhatatlan volt, nekem pedig valami furcsa érzésem volt, ami azután sem csillapodott, amikor elhagyta a termünk elejét.

- Szia. Mivel késtél, nem tudtam bemutatkozni. Zoe vagyok. Ma van az első napom. Új vagyok a városban - nyújtotta felém a kezét, én pedig tetőtől talpig felmértem. Magas, barna, tökéletes az alakja, tengerkék szeme gyönyörűen csillogott, és tökéletes összhatásban állt a napbarnított bőrével , mosolya pedig bárkit mosolyra képes ösztönözni - talán így tudnám legjobban jellemezni. Pár pillanatig bambán meredtem a lányra, aki még mindig a kezét tartotta felém, és mire feleszméltem, már be is mutatkoztam.

- Remy vagyok - mondtam halkan, de Zoe bólintva jelezte, hogy megértette.

- Hallottam Rólad. Egész óra előtt Rólad beszéltek - kotyogta ki egy kissé merő gúnnyal, és amikor leesett neki, mit mondott, a szája elé kapta a kezét. - Hoppá - motyogta, én pedig kérdőn vontam össze a szemöldökömet, de megszokva ezt, hogy én vagyok a fő attrakció, aki folyamatos téma, felálltam a helyemről, és egyedül hagyva a szőkeséget, elmentem mellette.

- Hé, hé. Várj már - kiabált utánam a gyönyörű hang tulajdonosa, és megragadva könyököm elérte, hogy figyeljek rá. - Kérlek. Nem úgy gondoltam. Felejtsd el. Én nem úgy akartam mondani - összeszedetlenül próbálta kimagyarázni, ami miatt kissé mosolyra húzódott a szám sarka. - Figyelj. Nem ismerek senkit, és fogalmam sincs mit csináljak egyedül. A lányok idióták, fiúkkal meg nem barátkozhatok.

- Miért nem? - kérdeztem rá azonnal, ő pedig egy hatalmas sóhajjal reagált.

- A bátyám utálja. Nem enged egy fiút sem a közelembe. Tudod, ő nem rosszindulatú, csak fél, hogy kihasználnak, és nem szeretné, ha feslett lennék. Nem rég költöztünk ide a szülővárosunkból, Londonból. Ketten a bátyámmal, az önálló életbe, a szüleinktől távol. Az ő ötlete volt, én pedig mint szárnysegédje, követtem, hisz én is utáltam abban a nyüzsgésben élni. Végzős évben átjönni szívás, pláne hogy egyedül vagy, mert nem barátkozhatsz akárkivel, ha van egy őrző-védő bátyád, aki a széltől is megóv - a csengő szakította félbe beszélgetésünket, én pedig hangosan sóhajtottam. Megint elkések egy óráról. Remek - gondoltam, és elindultam a nyelvi előadó kijáratához, ám az ajtóban megálltam és hátrapillantottam Zoe, aki megtorpanva állt még mindig a padnál.

- Nem jössz?

- Elhagytam az órarendem, fogalmam sincs milyen óra jön, és egyáltalán hol.

- Dupla gazdaságtan óra, gyere - intettem mosolyogva, ő pedig hálásan bólintva reagált. Ekkor kezdődött el valami. Valami nagy dolog.

***

Éppen hogy, de sikerült bejutnunk a tanár előtt a teremben, és míg én a helyemre mentem, Zoe egy üres pad után kutatott a hátsó sorban. Azonnal elmélyedtem a gondolataimban, amint megláttam Őt, amint engem nézett, de mielőtt elmélyült volna, elkapta tekintetét, és szorosan összpontosított a padjára, mintha olyan érdekes lenne. Felvont szemöldökkel mentem a helyemre, és próbáltam elterelni a figyelmemet róla, sikertelenül. Mi változott meg az utóbbi időben? Egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy hiba volt az a csók, és hogy nem így kellett volna történnie. Amint belépett a tanár, mindenki megkönnyebbülten sóhajtott, amikor csak egy dvd-tokot láttak meg a kezében. A filmnézés azok órák közé tartoztak, amit csak gazdaságtankor engedélyezett meg tanárunk, akit mindenki a legjobbnak tartott az iskolában. Amint elsötétült a terem, néma csend lett, a filmvásznon pedig megjelentet a kezdő képsorok, én viszont azonnal elmélyültem gondolataimban, amint megláttam Owent. Frusztrált voltam, és két teljes tanóra, avagy egy teljes film esett ki az emlékezetemből, noha testben ott voltam, lélekben valahol egészen máshol jártam, így másfél óra elteltével csak a csengő éles "visítása" repített vissza a földre. Kézfogás, egy-egy elcsattant csók, kuncogás, halk szavak suttogása - mindössze ennyire tudtam koncentrálni. Owen becsapott. Csak bámultam, amíg egyenesen tartva tekintetét kilép a teremből, egy pillanatra sem nézve rám, vagy egyszerűen vissza, és ezt én nem értettem.

- Oké. Kétszer szólítottak a film közben, és te észre sem vetted. Még jó, hogy a tanár full jó fej, és nem kaptál intőt. A régi sulimban már ezért komolyan kicsaptak volna - motyogta Zoe, és karomnál fogva húzott ki a teremből. - Figyelj. Alig vagyok itt két órája ebben a nyavalyás iskolában, és már látom, hogy valami nem frankó. Valahogy olyan furcsa minden, mint valami kísértet házban - torokhang szaladt ki a torkán, mire rá kaptam a tekintetemet. Keserűen elmosolyodtam beszédességén, és azon, hogy mindössze most beszélünk másodjára, ő úgy kezel, mint egy régi ismerőst, akinek bármiről fecseghet. - Nem értem - fújtatott, ám én tovább mentem, és lassan vezettem ki az udvarra a hosszú szünetre. Amint kiléptem a hatalmas ajtón, ami a szabadságot jelentette mindössze húsz percre, a kellemes, őszi szellő azonnal megcsapott. Kisebb, félénk léptekkel indultam meg a megszokott helyemre, és lehajtottam a fejem, hogy véletlenül se nézzek Rá.

- Oké, ebből elég - bökte ki. - Miért bámulod folyton? És miért nem tudsz megszólalni? Totál idiótának érem magam, mert én itt beszélek folyamatosan, amíg te alig szólsz hozzám. Egy szavadba kerül, és elmegyek. Annyira nem értelek - rázta meg a fejét, majd egy sóhaj után folytatta. - Oké, ki az a göndörke?

- Senki - motyogtam lehajtott fejjel.

- Szerelmes vagy belé? - aprót bólintottam, és azonnal elöntött a pír. Sosem beszéltem erről nyíltan senkinek. Még magamnak sem, de mégis ez a kis mimika tudtom nélkül történt, amit azonnal megbántam, így inkább felvéve kapucnimat, próbáltam magam eltakarni, mintha úgy láthatatlanná válnék. - Jártatok? - kérdezett hirtelen rá, mire nemlegesen ráztam meg a fejem. - Hát akkor? Miért vagy úgy oda érte? És miért vagy annyira féltékeny arra a nőcire?

- Két hete megcsókolt - vallottam be csalódottan, mire Zoe olyan reakciót hallatott, ami miatt azonnal megbántam, hogy megosztottam vele. Hátravetett fejjel nevetett, majd hasára téve kezét hitetlenül megrázta a fejét.

- És ezért vagy olyan szomorú? - kuncogott, mire értetlenül ráztam meg a fejem. Ő nem ismer engem. - Rád van írva a világfájdalom. Oké, megcsókolt, és akkor mi van?

- Nekem ő volt az első - kikerekedett szemmel vizslatott közbeszólásomon, majd egyik szemöldökét felhúzva, gyanúsan méregetett.

- Neked még nem volt barátod?

- Volt, csak az utolsó tizennégy évesen.

- És nem csókolóztál előtte?

- Nem voltak komolyak, és nem jártam azután senkivel. Tudod, véget ért egy időszak, jött egy másik - magyaráztam halkan.

- Wow. Ezt nem hittem volna. Három éve nem randiztál senkivel.

- Nem hívott el senki.

- Nem csodálom - csúszott ki a száján, de próbálta gyorsan kijavítani magát. - Mármint nem úgy értem, mert tényleg gyönyörű vagy. Zöld szemek, szőke haj, vékony alak, bár kissé alacsony vagy, de a legtöbb fiú szereti az alacsony lányokat. Szerelmes vagy egy fiúba, aki két hete még téged csókolt meg, most pedig vele jár, bár veled is simán járhatna. Csak tudod mi az egyetlen gond veled? Nézz magadra. Férfi pulcsikat viselsz, amikor teljesen süt a nap. Ráadásul szürke, és teljesen elnyűtt, pláne hatalmas rád. Olyan furcsa stílusod van. Egyáltalán nem nőies, sőt mi több, förtelmesen nézel ki - mielőtt bármit is tovább mondhatott volna, azonnal megállítottam, és felálltam.

- Nekem így tetszik, oké? Ne szóld le úgy, hogy nem is ismersz. Törődj magaddal, és szerezz olyan barátokat, akik "totál" menők - motyogtam miközben idézőjeleket rajzoltam a levegőbe. - Nem kell velem lógnod. Ez vagyok én - és azzal faképnél hagyva igyekeztem el. Haza akartam menni, így ellógva az iskolából, és három leendő igazolatlan órával az úton egyedül gyalogoltam, összezárva a gondolataimmal. Nem akartam semmi mást, mint egyedül lenni. Noha igaza volt Zoénak, nem értettem semmit. Minden olyan bonyolult volt. Owen új barátnője, az új lány megjelenése, aki valamiért közel akart hozzám kerülni, a mai nap, és ez az egész. Mintha egy álomban lettem volna.

Tizenhetedik és Tizennyolcadik Fejezet

Sziasztok! Nos, mint látjátok meghoztam a DUPLA részt, amit ígértem. (Első alkalom, hogy az elején írok, de most ezt így érzem jónak.) Sajnálom ezt a kimaradást, és ígérem hogy próbálom pótolni, de mint említettem a mostanra törölt posztomban, nem voltam netközelben, hisz egy rosszul letöltött frissítés elrontotta a gépem, és én, mint őszerencsétlenség, a hosszúhétvégére jártam rosszul. Nem akarom tovább húzni a szót, és a saját problémáimról beszélni, hanem sokkal inkább szeretném megköszönni, hogy nem pártoltatok el tőlem, sőt 17 rendszeres olvasót tudhatok magaménak. Egyszerűen fantasztikusak vagytok, hogy a legrosszabb napjaimon is ezzel a ténnyel mosolyt csaltok az arcomra. 

Nagyon köszönöm továbbá a több mint 7500 oldalmegjelenítést, az előző fejezethez az öt pipát, a három kommentet Szandinak, Jennának és Do and Hei - nek. Köszönöm!<3 

Éééééés akkor jöjjön a rész, amelyet olyan régóta halasztok. Jó olvasást, és remélem tetszeni fog!:)

TIZENHÉT

november 5. - péntek

Fénysebességgel pattantak ki a szemeim, és azzal a lendülettel már fel is ültem az ágyamban. Ziháltam, miközben éreztem egy kósza izzadságcseppet lefolyni arcomon, amit végül pulóverem ujjába töröltem. Nem tudtam másra gondolni, mint a napok óta visszatérő rémálmomra, ami most is felriasztott, mielőtt a szikláról leestem volna. Üldöztek, ám üldözőm arcát sosem láttam, csak vörösen izzó szemeit, és véres kezét, vagy inkább karmait, amivel próbált elkapni. Az adrenalin szintem az egekbe szökött, ahogy a sötét szobában egy kis mocorgást hallottam, de hamar rájöttem, hogy csak a nyitott ablakon beszökő fuvallat játszott képzeletemmel. Az éjjeli szekrényem felé nyúltam, ahol a sötétben a kapcsoló után kutattam, amit hamar megtaláltam, és mielőtt kiszálltam volna a takaró melegéből, körülnéztem, míg végül másodpercek alatt szaladtam az ablakhoz, és zártam be azt. Nem akartam mást, mint a biztonságot nyújtó ágyamban lenni, de most az sem tudott megnyugtatni. Ahogy a párna alatt lévő telefonomat vettem elő, hogy megnézzem mennyi az idő, újra szorongás tört rám. Furcsán tapasztaltam a kijelzőn lévő időt, ami mutatta, hogy mindössze alig múlt hajnali kettő, más szóval egy órát aludtam körülbelül. Azt hiszem, ismét túl sok volt a sorozat, amit nem tudtam éjfél előtt letenni, azután pedig muszáj volt még egyet megnézni, míg végül három teljes nap alatt végeztem a Teen Wolf első három évadával. Noha imádtam, és a kedvenc filmjeim közé sorolhatom, mégis azóta rémálmaim vannak, és ha lehunyom a szemem, mindig egy áldozatot látok magam előtt. Hiába láttam már ennél durvább filmeket is, mégsem volt azelőtt sosem ilyen. A hideg végigcikázott testemen, ahogy megint eszembe jutott. Ki akartam virrasztani a hajnalt, hisz nappal minden annyival barátságosabb. A szoba ismerősebbé válik, a tárgyak megkapva színűket, alakjukat ártalmatlannak tűnnek, és nem borítja szememet a sötétség, a zord külső, ami félelmet szül bennem. A szívverésem sehogy sem akart lassulni, és a pulzusom is az egekben járt, noha minden erőmmel koncentráltam szapora légzésem egyenlítésére. A tévét váltogatva az adások között rájöttem, erre így semmi esély, hisz semmi normális film nem volt benne, így végül maradt a zene varázsa. Ahogy a lejátszási listámat görgettem a telefonon, máris higgadtabb hangulat járta át a testemet, majd ahogy kedvenc zenémnek első akkordját meghallottam, megkönnyebbülten sóhajtottam, és lehunyt szemekkel adtam át magam az ütemeknek.

***

Lábak dobogására kaptam fel a fejem, amit azonnal meg is bántam, mert éles fájdalom hasított belé. Kíváncsian dörzsöltem a szemeimet, és fogalmam sem volt, ki hagyja el a házat ilyen korán, hisz még alig múlt el hat óra. Szörnyű éjszakát tudhattam magam mögött, és izmaim erősen tiltakoztak a felállás ellen. Nem akartam mást, csak aludni egy életen át, ám kíváncsiságom mégsem hagyott alább. Noha tudtam, anyám udvarlóinak hosszú a listája, ez mégis más volt. Általában nem hozott fel ide senkit, hisz a szabályunkhoz próbált hű lenni, viszont néha-néha benézett hozzánk egy-egy férfi, hiába palástolta jól anya, nem vagyok hülye. Mégis, amikor itt töltötték az idejüket, általában már éjszaka leléptek, és senki sem maradt reggelig, ezért is kapott el a kíváncsiság, ami miatt az ablakomhoz lopóztam, és ami által elém tárult az egész utca.  Még a szemem nem volt hozzászokva a reggeli fényekhez, viszont még is kivehető volt az autó, mely a kerekei csikorgásával elhagyta a házunkat. Olyan ismerősen rémlett agyamban a szürke szín, a cabrio külső, de mire észbe kaptam volna, máris becsapódott a bejárati ajtó, ami azonnal visszarántott a gondolataimból. Kedvem lett volna a konyhába menni, és egy ócska hazugsággal meglepni anyát, de e helyett testem akaratlanul is azonnal visszaborult az ágyba, ezzel meghiúsítva minden gondolatomat. Fáradtan voltam, ám mégsem tudtam visszaaludni, így egy szörnyű éjszaka után egy még szörnyűbb reggelt tudhattam magaménak. Ahogy fél óra forgolódás után sem találtam a helyem, felültem, és hatalmas ásítás közepette nyújtóztattam ki elmerevedett "izmaimat", majd nagyokat pislogtam, végül szemeimet megdörzsölve keltem fel az ágyból. Mindig átkoztam a szobám elrendezését, ám valamiért túl lusta voltam átrendezni azt, így mikor felálltam, egyenesen visszataszító alakom nézett vissza rám a tükörből. Jobban szemügyre véve magam, elgondolkodtam. Végigmértem testemet, lábaimat, melyek a rövidnadrágban jól láthatóak voltak. Sosem voltam megelégedve az alakommal, mert valahogy sosem láttam megfelelőnek. Szerettem volna vékony, ámbár csinos, hosszú lábakat, de ezeket nem kaphattam meg. Karjaim véknyak voltak, szinte csak csont és bőr, hosszú ujjaimmal viszont mindig meg voltam elégedve a bőrszínemet kivéve. Túl fehér volt az arcom, ám a seb, mely nem olyan régen keletkezett, sokat halványult, viszont az a kisebb heg, amely nem is annyira látszott, mégis nekem elég feltűnő volt, örök emlékeztetője maradt a balesetem éjszakájának, vagy régi életem lezárásának. Sokszor gondolkodtam el, milyen lenne akkor, ha minden másképp alakul, de ezeket a gondolatokat mindig gyorsan elhessegettem, hisz most csak a jelennek éltem. Nem volt jövőm, nem volt múltam, csak a pillanat, amely most itt állt a tükör előtt. Az a lány, aki sosem volt elég jó senkinek. A szürke, ránézésre is unalmas külső, unalmas, szőke hajjal, sápadt, beesett arccal, falfehér bőrszínnel, karikás, zöld szemekkel. Ahogy szemeimet vizslattam, akaratlanul is eszembe jutott Owen mélyen csillogó, zöld szemei, amelyek annyival másabbak voltak az enyémnél. Össze sem lehetett hasonlítani a kettőnkét. Míg az enyém az unalmas világoszöld színében fénylett, az övé valósággal pompázott az árnyalatokban. Amikor boldog volt, a csillogása mindenkinek mosolyt csalt arcára, az őszinteség csak úgy sugárzott belőle, ám ennek éles ellentétében amikor mérges volt, mindenkinek alább hagyott az önbizalma. Gondolataim csak szálltak, egyik pillanatról a másikba oly' szomorúság lett úrrá rajtam, hogy magam sem tudtam hová tenni. Nem keresett. Ez volt az utolsó, ami eszembe jutott, és amire nem tudtam nem gondolni. Megcsókolt. Tőle kaptam életem első, igazi csókját, és azóta semmi. Elveszettnek éreztem magam, és mintha egy darab hiányzott volna belőlem. Egy hatalmas űr tátongott a szívemben, amit kérdések ezreivel bombáztak, ám ajkainak forró érintését még most is a számon éreztem. Elmosolyodtam az emléken, és kezemmel számhoz kaptam, de az édes pillanatot egy kibuggyanó könnycsepp tönkretett, ami emlékeztetett arra, ez az egész nem volt olyan valós, mint hittem. Hogy is lett volna? Olyan álomszerű volt, és noha megtörtént, én még most sem tudtam elhinni. Mégis a legnagyobb kérdés az volt, hogy miért tette? Miért csókolt meg? És én miért gondoltam bele többet, mint kellett volna? Hisz manapság már bárkit megcsókolhatunk érzelmek nélkül. Viszont nekem voltak érzéseim, amiket kijátszott, még ha neki nem is fájt, azt a kicsiny keserűséget, amelyet érzek, akárhányszor visszagondolok közelségére, nem tudom elfelejteni. Neki semmit sem jelentett volna? Valószínűleg erre a fel nem tett, ám annál inkább komolyan gondolt kérdésemre sosem kaphatom meg a választ. Fejemet jobbra-balra rázva próbáltam kiverni, mintha így bármit is eltudnék felejteni, viszont ha a dolgok ilyen könnyűek lennének, mindenki boldog életet élhetne. Mindenki.

TIZENNYOLC

november 6. - hétfő /1

Kedvenc zeném hangja szólalt fel élesen fülem mellett, ami jelezte, ideje felkelnem. A szörnyű ricsajnál - ami máskor kellemes perceket okoz -, most el sem tudtam volna rosszabbat képzelni. Vakon kutattam a mobilom után, hogy ki tudjam kapcsolni az ébresztőt, amit meg is találtam, és az utána következő csend kellemes volt számomra. Nyögve fordultam át a másik oldalamra, és behunyva szemeimet adtam még magamnak öt percet. Mire végre engedtem a tudatalattimnak elhatalmasodni rajtam, az ismét elinduló zene meghiúsította tervemet. Fáradtan, szinte félholtan kezdtem neki a reggelnek, és nyitottam ki a szekrényem, ahonnan a legunalmasabb, mégis legmegszokottabb ruhámat vettem elő, amivel bevonultam a fürdőbe. Mintha lassított felvételt játszottam volna, türelmesen, néha-néha elbóbiskolva végeztem reggeli teendőimet, viszont amikor a konyhában megláttam az időt, szemeim kipattantak. Hét óra negyvenöt - ennyit mutatott az óra, én pedig kapkodva rohangáltam a házban. Röpke öt perc alatt már készen álltam a küszöbön, egy fél pirítóssal a kezemben, majd amint kiléptem az utcára, megcsapott a kellemes levegő. Hunyorogtam, hisz szemeim még nem szoktak hozzá ehhez az erős napfényhez, ami mindent megvilágított. Szokatlan volt a derült ég, hisz ez az időjárás egyáltalán nem jellemezte Angliát ősz végén. A járókelők lazán mászkáltak pólóban, térdnadrágban, egy-egy napszemüveggel, kalappal kiegészítve, amire összevont szemöldökkel meredtem, hisz a nyár már bőven elmúlt, és nemsokára már a tél köszönt be. Ahogy egyre közelebb értem célom felé, még láttam pár tanulót lézengeni az utcán, ám legtöbben már a kerítésen belülről "figyelhették" a világot. Az iskola - amit szerintem egy lélek sem látogatott a szünet ideje alatt - megtelt diákok sokaságával, és már a jelzőcsengő után megtalálta mindenki a saját klikkét. Minden újra életre kelt, és én hirtelen belepottyantam a hétköznapi nyüzsgésbe. Mindhiába próbáltam túljutni a nevetgélő lányokon, a beképzelt fiúkon - akik azt ecsetelték, hány lány sikerült egy hét alatt elcsábítani, majd ágyba vinni -, nem sikerült túljutnom rajtuk, így magával sodort a tömeg. Minden a napos időnek volt köszönhető, hogy kint gyülekeztek a diákok, ám a második, egyben utolsó jelzőcsengő ennek véget vetett. Mindenki egy emberként indult meg a bejárat felé, hogy elkezdődjön a nap, és noha nem volt nagy létszámú iskola, én tehetetlenül hagytam, hogy elvesztve egyensúlyomat a diákok ide-oda lökdössenek, míg nem egy kis idő minden lecsillapodott. A zsivaj már a négy fal közül tompulva hallatszódott ki, én pedig utolsó emberként indultam el a bezárt ajtó felé. Mindig gondot okozott ez a nehéz vaskapu, ami megkeserítette a reggeljeimet. Küszködve húztam meg, ám az éppen hogy megnyikorgott "erőm" alatt, így jobb kezemet támaszként használva az ajtó mellé téve próbáltam nagyobb erőt összeszedni. Nehezen mozdult el a helyéről, de épp annyira sikerült kinyitnom, hogy be tudjak osonni, ám egy nevetés meghiúsította számításaimat, ami miatt összerezzentem, és már csak a becsapódó ajtót hallottam, majd láttam magam előtt. Mérgesen fújtatva fordultam a mögöttem álló emberhez, miközben felment bennem a pumpa rekedtes nevetését hallva.

- Szerinted ez vicces? - felháborodottan tártam szét a kezem, és máris tudtam, hogy el fogok késni az órámról, miközben felismertem a velem szemben lévő személyt.

- Bocsi, de igen. Egy kicsit - kuncogva mondta a szavakat, miközben én egy feltörő mosolyomat próbáltam leplezni, miközben mellém sietett. Tátott szájjal néztem, ahogy szinte semmi erőfeszítés nélkül, egy könnyed mozdulattal kinyitotta előttem az ajtót.

- Hölgyem - somolygott szemtelenül, ahogy pofátlanul tetőtől talpig végigmért, ami miatt felvont szemöldökkel néztem rá, végül lehajtott fejjel mentem be az iskolába, és már lelkileg felkészültem franciatanárom szidására a késésem miatt. Az iskola a csengőszó után teljesen lehalkult, én pedig a földet kémlelve haladtam egyenesen a majdnem üres folyosón, hisz csak egy két tanár igyekezett órájára, akik csak egy rosszálló pillantást vetettek rám, majd tovább siettek, de a mögöttem sétáló fiú tekintete perzselte a bőrömet, végül fülemnél megéreztem leheletét.

- Nem hagyhatsz faképnél – karomnál fogva rántott vissza magához, és ezáltal túl közel kerültem hozzá, bódító illata azonnal magával ragadott, de hamar visszatértem  a valóságba.

- Órám van, és fogalmam sincs mit keresel itt. Ebbe az iskolába jársz? – fejrázással reagált feltett kérdésemre, én pedig ezzel a válasszal tökéletesen megelégedve fordítottam neki hátat, és indultam el ismét franciaórára, de kíváncsiságom nem hagyott nyugodni.

- Akkor miért vagy itt? Követsz? - szegeztem neki kérdésem, ám ő hangosan egy őszinte kacagást hallatott, ami visszhangzott a folyosón.

- Hogy én téged követni? - nevetett jóízűen, nekem pedig eltorzult az arcom. Ó, én balga, hogy is gondolhattam ezt pont róla. Szégyenlősen hajtottam le a fejem, és legszívesebben a föld alá kívántam magam, amiért ilyet gondoltam, és óvatosan sétáltam el mellőle, de karomon ismét egy rántást éreztem.

- Találkozzunk az óráid után - búgta mély, rekedt hangján, ami elhatározottságra utalt, ám én mégsem tudtam igent mondani, ehelyett elindultam, ő pedig meglepettségemre elengedte a kezem, ám ujjai végigsimították azt, és el sem engedte, míg ujjaim végéhez nem ért, és simítására kellemes érzés járta át a testem. Gyengédség, amit nem érezhettem sokáig, ugyanis akaratlanul is akarva lábaim önálló életet élve távolodtak el a fiútól, akinek szemeit még egy ideig magamon éreztem. Öt perc késés. Nekem fel sem tűnt, ám belépve a teremben tanárom rosszállóan rázta meg a fejét, majd a helyemre intett. Akkor tűnt fel, hogy egy új, ismeretlen arc nézett rám a terem másik végéből. A barna hajú, hatalmas barna szemű lány kíváncsian fürkészett, míg végül el nem kaptam róla a tekintetem, ami azonnal Owen zöld szemeibe ütközött, és melybe hosszú másodpercekig elvesztem.

- Remy kisasszony, örülünk, hogy megérkezett, de kérem, foglaljon helyet, és vegye elő azt a fránya tankönyvet, és higgye el, nem sokról maradt le - a hangra, mely megszakította a varázst, Owen elkapta pillantását rólam, és a táblára szegezte, én pedig levágódtam a padomba. - Istenem, ez a mai fiatalság! - dörmögte tanárunk, majd rögtön belekezdett az órába. Kérdőn néztem az új diák felé, majd Owenre, akinek pillantását többször is el akartam kapni, ám ő többet nem nézett felém. Teljesen megszűnt minden körülöttem, semmi sem érdekelt, és csak én maradtam. Én, és a gondolataim.

Tizenhatodik Fejezet

november 1. - hétfő

Hetvenkét óra. Ennyi idő telt el azóta, hogy a házban járkálok fel-alá a mobilomat szorongatva. Kérdések hada vesz körül, és mind annyira megmagyarázhatatlanok. Minden csengőszóra, autódudára, telefoncsöngésre felkapom a fejem, és minden ötödik percben ellenőrzöm a híváslistámat. Ezzel tudom jellemezni az egy hetes őszi szünet kezdetét. Hetvenkét órája semmi hír Owenről, pedig annyi kérdésem lenne. Miért nem keresett eddig? Reménykedve tápászkodtam fel az ágyamból, amikor az óra nagymutatója a - délutáni - hetes számra ért, ami jelezte, épp ideje volt felkelnem. Mindig szerettem a délutáni alvásokat, hisz ezzel általában eltelt a már magamnak is unalmas napjaim.

- Elmentem kicsim! - mindössze ennyit hallottam kintről, majd a bejárati ajtó csapódását. Kicsim - ez az egy szó járt a fejemben, amit nem hittem el, hogy az anyám ejtett ki a száján pár másodperce. Legalább öt éve nem szólított kicsimnek, sőt semmi kedvesebb jelzővel nem illetett. Merő gúnnyal beszélt hozzám, most pedig. Most pedig a hangjában igazi boldogságot véltem felfedezni. Felhúzott szemöldökkel meredtem magam elé, viszont ez a kérdés nem tartott sokáig, ugyanis hatalmas puffanással értem vissza az ágyba. Mint a mágnes, úgy vonzott magához, hisz az előző éjjeleim nem teltek túl jól. Rémálmok gyötörtek, és nem tudtam kiverni a fejemből, vagy valami szépre gondolni. Eldöntöttem, hogy ma minden másképp lesz. Kinézve az ablakon, az időjárás nem mutatott valami fényesen, Angliához hűen, viszont ténylegesen kikeltem az ágyból, és a szekrényem felé vettem az irányt, ahonnan kedvenc, mára már elnyűtt hosszú pamut pulcsimat kaptam ki, ami pontosan megfelelt, még ha el is ered az eső. Mellé egy hosszú, fekete nadrágot választottam, és ennyivel be is értem a külsőmet illetően. Azonnal a kijárat felé igyekeztem, miután a zsebpénzemből vettem ki egy kisebb összeget. Hiába nézegettem, a nyári munkából származó bevételem igen csak fogyóban volt, a szüleimtől pedig sosem kértem volna. Mindig szerettem magamnak megkeresni, hisz így nem tartozom semmivel Nekik, ergo nem tartozom hozzájuk az elméletem szerint, bár ezt a gyakorlat lehet megcáfolja. Hangosan sóhajtottam fel, és az ajtó előtt felhúztam magamra hőn szeretett bakancsomat, és szürke kötött sapkámat magamra kapva már el is indultam. Míg a zárral vacakoltam, átgondoltam hová is tartok, egyáltalán mit tervezek mára. Más lányok a barátnőkkel tervezik az estét, buliznak, pizsipartiznak, míg nekem maradt a jó öreg, és meg nem unhatatlan filmnézés. Egyedül. Mire észbe kaptam, már a lábaim vittek is a kigondolt helyre, ami számomra a mennyországot jelentette. Az utcánktól mindössze két saroknyira lévő filmes bolt most is barátságos látványt nyújtott az arra járóknak, ahogy a sétáló macskaköves útján a közepét jelentette mindennek. A város szívét, minden korosztály első gondolatát, ha filmről volt szó, és én is amint megpillantottam, mosoly terült szét arcomon.

- Szia Remy! - köszöntött kedvesen az üzlet főnöke, Bob, rám emelve tekintetét a barátjáról, akivel éppen beszélgetett. A hetvenes évei végén járó öregúr, akinek neve mindenkinek ismerősen cseng, udvariasan intett egyet, arra sarkalva, nézzek szét a dvd-k sokasága között. Jóleső érzés volt végigsimítani a filmeken, ami ABC sorrendben sorakoztak a polcokon csak arra várva, hogy valaki megnézze. Amint a T betűhöz értem, azonnal eldöntöttem, mit veszek meg. Mosolyogva húztam ki három évadnyi filmet a helyéről, és már a kassza felé is igyekeztem.

- Ezt a sorozatot igazán sokan viszik. Remélem neked is tetszeni fog Remy - közölte mosolyogva Bob, mire én aprót bólintottam, majd fizetés, végül elköszönés után már ki is léptem az utcára a késő őszi hidegbe. Nem is vettem észre, hogy eltelt az idő, ugyanis az ég már jócskán besötétedett, viszont én még nem akartam hazamenni. Tovább sétáltam az üzletek előtt, embereket kikerülve, akik párban sétálgattak az utcán. Szerelem - talán ez az, amit még nem tapasztaltam. Hogy milyen lehet egy kapcsolat. Kézen fogva sétálni az utcán, együtt filmet nézni, moziba járni, csavarogni. Ez az érzés mindig kimaradt az életemből. Valahogy már teljesen megszoktam a magányt, ám mégis vágytam valami újra, valami színesebbre. Gondolataim között terveztem el következő célomat, ami nem volt más, mint a Starbucks. Nem vágytam másra, mint egy könnyed, habtól ellepett forrócsokira, tetején fahéjjal. Már a puszta gondolatára összefutott a nyál a számban, és a gyomrom hangos korgással adta tudtomra, ideje enni is valamit. Ahogy beléptem, kellemes levegő csapott meg, ínycsiklandozó illatokkal vegyítve. Olyan régen jártam már errefelé, hogy a kellemes mámorban teljesen elveszett az időérzékem, és már csak arra eszméltem fel, hogy a hatalmas sor eltűnt előlem. Két kíváncsi szempár vizslatta tekintetemet, miközben én elmosolyodtam.

- Mit adhatok, gyönyörűm? - megszólítására zavaromban beleharaptam alsó ajkamba, és amint belenéztem gyönyörűen fénylő kék íriszeibe, a hangom azonnal alábbhagyott.

- Egy Starbucks Signature forró csokoládét, és Espresso Browniet, kérlek - mondtam ki dadogva a már megszokott rendelésemet, majd piruló arcomat próbáltam leplezni, miközben a pénzt átnyújtottam.

- Várd meg kérlek az asztalnál - szemtelen mosolyra húzta a száját, és egy üres asztal felé intett az egyik sarokban. Némán bólintottam, majd ismét megkorduló hasamra zavartan szegeztem le a földre a tekintetem.. Hallottam, ahogy a fiú elkuncogja magát, majd én pedig inkább elsétáltam az asztalomhoz. Ahogy az asztalhoz értem, hatalmas mosolyra húztam a számat, ahogy visszagondoltam a fiúra, aki felém pillantott. Jobban szemügyre vettem, amikor az utánam következő vevőt szolgálta ki, miközben leültem a kiválasztott helyemre. Világosbarna haja, kuszán állt, miközben homloka kissé izzadtan csillogott a bent lévő melegtől. Csodaszép, kék íriszei messziről kissé zöldnek látszottak, ám még így is gyönyörűek maradtak. Kisfiús barna bőre, olyan melegséget árasztott, amiért legtöbben az ölébe hullnak a bőr tulajdonosának, miközben szemtelen, buja mosolyával bárkit levesz a lábáról. Tipikus lányok álma, fiú, aki úgy nézett ki, mint egy hollywood-i csillag. Az időérzékemet elvesztve a srác bámulása közben csak arra kaptam fel a fejem, hogy valaki előttem áll. Tetőtől talpig végigmértem a fiút, aki nem rég még a pult mögött állt, köténnyel a csípőjén, ami mostanra eltűnt, megmutatva fekete szűk szabású nadrágját, ami tökéletes összhatást nyújtott fehér pólójával, ami kiemelte szeme színét.

- Tessék Hölgyem. Egy forrócsoki, sütikkel - mosolygott szelíden, és velem szemben leült. Felvont szemöldökkel meredtem a fiúra, aki szemtelenül kémlelt, nekem pedig hirtelen elment az étvágyam, ám korgó gyomrom megcáfolta.

- Segíthetek valamiben? - kérdeztem félve, miközben a számat elhúztam.

- Annyira édes vagy - kuncogva nézett rám, mire sértődötten lehajtottam a fejem. Miért lennék édes? És egyáltalán mi a frászt akar? - Igazából csak a nevedet szeretném megtudni - gondoltam, arra várhat, és felkapva a poharat, és sütiket, azonnal felálltam a helyemről. Sietős léptekkel léptem ki az utcára, ahol azonnal megcsapott a hideg levegő.

- Kérlek, várj már - kiáltott utánam egy hang, amire megfordultam. - Kezdjük elölről, rendben? Chase vagyok - nyújtotta felém a kezét Chase, amibe mosolyogva beletettem a kezem, ám ő ahelyett, hogy megfogta volna, a szájához emelte, és egy apró csókot nyomott kézfejemre, mire megilletődve kaptam a földre a tekintetem.

- Remy - motyogtam, és fülig érő mosolyomat próbáltam leplezni.

- Ezt ott felejtetted - nyújtott át egy táskát, amiben dvd-im pihentek, majd folytatta - Figyelj. Vége a műszakomnak, és nem szeretném, ha egy ilyen szép lány egyedül járkálna. Esetleg hazakísérhetnélek?

- Igazából - kezdtem volna el, de szemei hallgatásra ösztökéltek.

- Kérlek - motyogta, én pedig tettetett kiskutya szemein, lebiggyesztett ajkain elnevettem magam. Noha nem ismertem a fiút, és fogalmam sem volt, mit akar, az ösztönöm mégis bólintottak volna ajánlatán, ám e helyett inkább mosolyogva nemlegesen ingattam a fejem. Szokatlan volt az egész helyzet, és az sem segített, hogy remegő kezeimet próbáltam elrejteni szürke pulcsim zsebeiben. Egy pillanatra, amíg a fiú nagyot sóhajtott elutasításom miatt, félénken köszöntem el Tőle. Sosem volt erősségem a búcsúzás, és ez most sem volt másképp. Szavak helyett csak lazán intettem, ám ő elkapta kézfejemet, és egy csókot lehelt rá, amitől megilletődtem. Levakarhatatlan mosollyal fordítottam hátat neki, miközben tekintetét magamon éreztem. Egy pillanatra, míg egymagamban sétáltam a kivilágított téren, elfeledkeztem mindenről. Megfeledkeztem anyám titokzatosságáról, még az utcán is lévő figyelő, ismerős emberekről, a mobilom rezgéséről a zsebemben, és legfőképpen Owenről. Owenről, és arról a dologról, hogy tulajdonképpen naivan dőltem be minden egyes szavának. Kissé gyorsan történtek az események, és mintha egy álomban lettem volna, egyik percről a másikra ezer dolog történt. Őszintén boldognak éreztem magam pár percre, és a világ megszűnt körülöttem, ahogy arra a fiúra gondoltam, akit sosem láttam még azelőtt, mégis valami furcsa dolgot éreztem. Mintha reményt adott volna, egy lehetőséget, és talán nekem erre volt szükségem. Valami újdonságra az én szürke életemben.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok! :) (Remélem Ti is megkívántátok a képen látható mennyei fogásokat..hmmm...) Igazából nem is tudom hol kezdjem. Nos, először is iszonyatosan sajnálom, hogy több, mint egy hete nem volt rész. Tényleg olyan hamar rohantak a napok, hogy néha sem energiám, sem kedvem nem volt írni részt. A forróság engem is utolért, és nem voltam topon, így inkább a sötét szobában három napig folyamatosan sorozatot néztem reggeltől késő hajnalig. Teljesen hatalmába kerített a Teen Wolf, és egyszerűen nem tudtam letenni a laptopot, noha elhatároztam, most mást csinálok, mindig úgy voltam vele: Csak még egy rész. Gondolom Ti is voltatok így már könyvekkel, filmekkel, hogy csak még egy rész. Aztán ez ismétlődik amíg már nem bírod nyitva tartani a szemed. Hát valami ilyesmi volt. Bűntudatom volt, miközben néztem, mert közben a fejezeten is kattogott az agyam, de sehogy sem akart összeállni, pedig még erőltettem is. Tényleg ePer BOCSÁNAT, és remélem megértitek...... VISZONT. Ma kész lettem vele, remélem tetszett a fejezet. Igazából ez kissé nyugisabb rész volt, mert amolyan "vihar előtti csendet" akartam, noha nem lesz egetrengető földrengés a következő, viszont nagyjából fejben összeállt, szóval még ma lehet el is kezdem írni, viszont nem ígérek semmit. Köszönök mindent, amit Tőletek kapok! az 5 megjegyzést az előző részhez Jennának, Sárának, Lolának, Tündinek, és Szandinak. A nyolc pipát, és a mérhetetlen türelmet!:) Nagyon hálás vagyok, hisz tényleg értetek írom a blogot, és ha Ti nem lennétek, valószínűleg már abbahagytam volna. Ti adjátok az erőt, hogy írjak, és ezt tényleg nem győzöm elégszer elmondani: köszönöm!:)