Első Fejezet

szeptember 21.- hétfő

Újabb reggel, és én megint itt állok a tükör előtt a félhomályban. Ahogy a sebemre nézek az arcomon - amit féltve őrzök az emberek szeme elől - mindig eszembe jut, hogy nekem nem itt kéne lennem. Akkor, ott meg kellett volna, hogy haljak, de nem történt meg. Talán Isten arra se tart méltónak, hogy meghaljak. Az élet egy büntetés, és én rendesen kaptam, és mostanáig is kapok belőle. Hiába mondják azt az emberek, hogy az idő minden sebet begyógyít. Van amin még ez sem segít. Hisz nem elég, hogy az apám elhagyott, anyám az idő múlásával megutált - , mert rájött, hogy én soha nem leszek az a lány, akinek ő elképzelt - , és nincs senkim, még azzal is kell szembesülnöm minden nap, hogy az emberek hogy néznek rám. Hogy én hogy nézek magamra. Mert akárhányszor belenézek a tükörbe, egy olyan lány néz vissza rám, aki nem elég, hogy formátlan, még csúnya is. Utálom magam, de ez nem olyan utálat, amit mások szoktak mondani. Utálom az arcomat, mert van okom rá. Utálom az alakom, mert egyszerűen fertelmesnek és visszataszítónak látom magam, ahányszor belenézek a tükörbe, vagy bárhol meglátom magam. Minden porcikámat utálom. Fájt, hogy az emberek a balesetem után másképp néztek rám. Elköltöztünk, és én új iskolába mentem, de nem csak a környezetem változott meg, hanem a személyiségem is, és ezzel együtt az öltözködésem. A régi szoknyáim, színes ruháimat átvette a szürke, és a sötét színek. A pamut pulcsijaimat az elnyúzott, kapucnis ruhadarabokra cseréltem, és sorolhatnám még. Kialakítottam magam körül egy falat, és eleinte megpróbáltam eltaszítani az embereket, de nem volt sok dolgom, sőt. Amint meglátott bárki is, fintorogva végigmért, és mit sem törődve, hogy hallótávolságon belül vagyok, megvitatták a véleményüket rólam. Nem érdekelt senkit a múltam, az, hogy mi miért van. Csak szimplán megláttak, és kiközösítettek. Na ilyenkor mondja meg valaki, hogy nem a külső a fontos!

***

- Ms Armstrong megtisztelne, ha ma részt is venne az órán, és nem úgy ülne ott a padban a második héten, mint egy sorozatgyilkos, vagy jobb esetben egy hulla - szólt rám élesen Mr Cartner tanár úr, a történelem tanárunk. Apró kuncogás hagyta el a termet, de egy pillanat alatt el is illant, amikor a tanár bejelentette, hogy egy felelővel kezdjük az órát. Mindenki kapkodva nyitotta ki a könyvet, és lapozgatta gyorsan, mintha bármi is a fejébe menne e röpke pillanat alatt. Én pedig megpróbáltam elviselni a sok kíváncsi szemet, ami rám szegeződött.

- Mr Greene, kérem jöjjön a táblához. A többiek olvassák a következő tananyagot. - olvasta fel a naplóból a nevet, és kiadta a feladatot. Mindenki megkönnyebbülve lélegzett fel a teremben, míg én az említett fiúra pillantottam a kapucnim alól, de bár ne tettem volna. Épp rám nézett, és a gúnyos nézésével egy pillanat alatt legszívesebben a föld alá ástam volna el magam. Owen Greene. Egy név, és ennek hallatára egy iskola olvad el, vagy lelkesedik fel. Eddig azt mondtam nincs tökéletes? Elnézést. Azokban a pillanatokban megfeledkeztem e két szóról. Ez a srác maga a tökéletes szó megtestesített változata. Az iskola középpontja, a focicsapat kapitánya, az atlétikai futócsapat sztárja, és az iskola példamutató diákja. A smaragdzölden csillogó szemekből,  a kusza, göndör fürtökből, és a tetoválással díszített karjából senki nem tudná kivenni, hogy ő az iskola legjobb diákja. Mindenben jeleskedik, talán már túl tökéletes. Minden lány álma, akinek persze lehet egy akkora álma. Nekem nem lehet, hisz egy olyan srác, mint ő, miért foglalkozna pont velem? Amikor ő bármilyen lányt megkaphatna, miért pont velem foglalkozna, akit általában alázni szokott? Észre sem vettem, hogy a feleletnek már vége is lett.

- Mr Greene, elbűvölő felelet. Ötös, leülhet - adta ki a végszót a tanár. Persze, hát miért is ne lenne elbűvölő felelet? Hisz ő Owen. Büszke vigyorral arcán ment a helyére, és miközben a padomnál elhaladt, megrúgta a székem lábát, mire összerezzentem. Halkan elnevette magát, és már le is pacsizott a mögöttem ülő barátjával. Óra végéig teljesen meghúztam magam, és azt hiszem kijelenthetem, a csengő szinte megváltás volt. A negyedik órának is végre valahára vége. Megvártam míg a terem kiürül, és lassan léptem ki a folyosóra. Ahogy végigmentem a szekrények mentén az ebédlőhöz vezető úton, mindenki kisebb csoportokba csoportosult. Az étkezőben pedig valósággal megvan a hiearchia. A menők, a legfelsőbb rendekhez méltóan, az ajtó melletti jobb „páholyt” foglalják el. Itt mindenkinek megvan a maga rendje, és társasága. Azt hiszem ez a gimnázium. Ahol kialakulnak ezek a klikkesedések, és ezt mintha kőbe vésték volna, úgy kell betartani. Senki nem pártolhat át más emberekhez, kénye-kedve szerint. És ahogy végignézel a helyiségen, sorban vannak a legmenőbbtől, a legbénább emberekig. És vagyok én, aki, a terem egyik hátsó zugában próbálom túlélni a mindennapjaimat az egyik elhagyatott asztalnál. Nincsenek emberek, akik szóba állnának a különc, és fura kinézetű, sokak szerint holtkóros lánnyal, hisz igen. A külső a legfontosabb, és az emberben rejlő értékek manapság feledésbe merültek. Hiába, ez az élet. Megszólalt a jelző csengő. Remek, ismét elkések. Az ebédlő elkezdett zsongani, és szinte őrültek módjára siettek a diákok az órára. Lassan álltam fel a helyemről, és én is a kijárat felé mentem, ám nekiütköztem valakinek. Ahogy felnéztem egy gúnyos mosollyal, és egy zölden csillogó szemekkel találtam szemben magam.

- Nem ártana, ha az orrod elé néznél – szinte köpködte a szavakat, amiért leginkább felpofoztam volna, de mégsem tettem, helyette kinyögtem egy „sajnálom” – ot.

- Jé, nem néma - halkan felkuncogott kis beszédén, majd barátaival együtt elhagyta a mostanra már kiürült ebédlőt, de rekedtes nevetése sokáig visszhangzott az üres teremben. Én pedig földbe gyökereztem. Arrogáns, disznó – gondoltam, de kimondani sosem mondtam volna. Miért is tenném? Hisz én csak Remy vagyok, az ezek szerint néma lány.

Prológus

Hello readers! Mint már a másik blogomon említettem / http://to-love-and-to-protect.blogspot.hu/ /, megnyitotta kapuit ez a kis történet.:) Nem is akarok értékes szavakat rabolni, csak annyit szeretnék, hogy döntsétek el Ti, hogy tetszik. Jó olvasást!:) Hug you, Eszti.xx

Mindig üresnek éreztem magam. Mindig. Egy meggyötört lánynak, akit az élet elítélt a kezdetektől fogva. Mindig egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, és egyedül a nagymamám tartotta a lelket bennem. Mindig meg akartam neki felelni, mert boldog voltam, ha őt annak láttam egy olyan semmi dologért, amit én tettem. Büszke volt rám, de az élet elvette tőlem azt az egyetlen személyt is, aki tiszta szívéből szeretett. Miért ilyen kegyetlen a sors? Miért veszi el tőlünk azt, amink van? Teljesen elvesztem nélküle, és úgy éreztem, nincs miért élnem. Tisztán emlékszem arra az estére, ami a balesetem napján történt. Az autóra, majd a hatalmas csattanásra, és végül a kétségbeesett sofőr arcára, ahogy lefagyva ül a kocsi ajtónak dőlve a hideg úton. Évekkel ezelőtt történt, mégis pontosan megmaradtak az emlékképek. A mentőautó hangos szirénázásáról, a rendőrségről, a kórházban anyám kétségbeesett arcáról, miközben apám ordítozik vele. Mindenről. A férfit, akiről azt hiszik, tönkretette az életem, elítélték, pedig én nem ezt akartam. Baleset volt. Az én hibám. Azóta is gyötör a bűntudat, hogy ártatlanul ítéltek el egy embert, de az isten szerelmére. Nem az ő hibája, én akartam meghalni. Nem bírtam tovább a terhet, ami a vállamra nehezedett. A szüleim folytonos kiabálását, veszekedését, az ide-oda költözködést, a hazug barátságokat. Belefáradtam, hogy mindig átvertek, és, hogy anyám az ő tökéletlenségét akarta leplezni az én tökéletességemmel. De rájöttem, nincs olyan szó, hogy tökéletes. Koránt sem. Íme, ez az én rövid, semmitmondó életem. A nevem Remy Armstrong.