Huszonnyolcadik Fejezet

Drága Olvasóim!:) Meghoztam a következő részt, az utolsó előttit. Nem tudom, mit is mondhatnék róla, lehet valakinek tetszeni fog, valakinek nem, mindenesetre remélem azért olvasható lett. Nem szeretném, ha kétségbeesnétek, elárulom előre is, hogy a sztorinak ***spoiler*** boldog vége lesz.. Nem ez a rész, és lehet, hogy nem is a következő, de talán az epilógusban minden kiderül. Jó olvasást!:)

ps: Köszönöm az előző fejezethez a pipákat, és a kommenteket Vacaknak, Cassie-nek:) Nagyon aranyosak vagytok:3

december 17. - vasárnap

Az élet egy hullámvasút, egyszer fent egyszer lent. Nem tudsz előre tervezni, az élet mindig közbeszól, amint úgy látod, ez a te pillanatod, ami örökké fog tartani. Nem, nincs olyan szó, hogy örökké. Sosem volt, és sosem lesz. A barátságok megszűnnek, a szerelem, hogyha mindent túl is él, a halállal szemben nem tud mit tenni. A szüleid egyszer elhagynak, vagy te hagyod el őket. Sosem lesz egy biztos pont az életedben, hisz ez szinte már nem is a tied. Csak a sors egyik játékszere vagy, akin jól szórakozhat, nem tudod megakadályozni, egyszerűen lehetetlen kiszámítani. Sosem volt, és soha nem is lesz vége, egy véget nem érő szenvedés az egész, mígnem kezedbe veszed az irányítást, és végzel önmagaddal. Mert ez az egyetlen kiút. De vajon megéri meghalni? Vajon ha megtörténik, hiányoznál valakinek? Vagy észre sem venné senki? Hisz nekem senkim sincsen, egymagam vagyok ebben a szörnyű valóságban. Az egyetlen ember, akinek szeretete élhetővé tette a napjaimat, éppen itt fekszik mellettem a kórházi ágyon, szuszogása betölti az egész szobát. Édesdeden alszik, mintha semmi probléma nem lenne, mégis a világ készül összedőlni. Napok óta az intenzív osztályon van, mindenki lélegzetvisszafojtva nézi, mindeközben tehetetlenül, hogy bármelyik pillanatban leállhat a szíve, hogyha addig nem történik egy csoda, és találnak egy számára donort. Napok teltek el. Jelentéktelen napok, talán a legnehezebbek, és semmi változás. Minden egyes pillanatot próbáltam vele tölteni, szemeim mindig rajta voltak. Féltem elaludni, féltem, hogyha megteszem, már nem lesz több időnk egymásra.

- Miért nem alszol? - dörmögte rekedt hangján, amitől kissé összerezzentem, váratlanul ért.

- Mióta vagy fent? - suttogtam, mintha bármelyik szavammal fájdalmat okozhatnék neki.

- Elég régóta, hogy tudjam, folyamatosan agyalsz valamin. Mi a baj hercegnő? - szorítása erősebb lett, ujjai ujjaimat kerestek, mígnem összefűzte azokat.

- Félek Chase - motyogtam, egy könnycsepp csordult végig arcomon. Pillanatokig várt szava fosztottan, nem tudta igazából mit is mondjon. - Én is félek, Remy. De meg fog történni, be fog következni, és én felkészültem rá. Ez ellen nem tudunk tenni.

- De én nem akarom.

- Nem mi döntjük el hercegnő. De bármi legyen, én vigyázok rád. Mindig. Ha már nem leszek, onnan fentről foglak figyelni, óvni foglak. Én leszek az őrangyalod, mégis félek itt hagyni téged. Félek, mert nem akarom, hogy őrültséget csinálj. Azt akarom, hogy boldog légy.

- Soha nem leszek boldog, Chase - törtem ki.

- De az leszel, hercegnő. Erősebb vagy, mint gondolnád - hangja elhalt, fejem búbjára egy csókot nyomott, még jobban hozzábújtam. Nem tudtam mit válaszolni, talán nem is akartam. Néma csendben ültünk a hajnali sötétségben. Lélegzetvételünk egyenletes volt, Chase mellkasra hajtva a fejem éreztem szívverését, ami biztosított róla, hogy még mindig velem van. A hitem elszállt porcikáimból, mindössze az a csekély remény maradt meg számomra, hogy túl fogjuk együtt vészelni ezt az egész helyzetet, de egy részem teljesen lemondott róla, mégis próbáltam nem erre gondolni. Nem mertünk megszólalni, mindkettőnk félt beszélni, mintha ezzel csak megtörhetnénk a pillanatot.

- Szeretlek - mormogta fáradtan, buja mosoly ült ajkain, lomhán húztam mosolyra én is ajkaimat. Szükségtelen volt kimondania, hisz tudtam, hogy is érez, viszont amikor rám került a sor a mindent elsöprő szó kimondásában, keserédes ízt éreztem számban.

- Én is szeretlek Chase - suttogtam, könnyeim patakokban kezdtek folyni. Miért kell az utolsó pillanatokban is a szemébe hazudnom?

- Ne sírj, kérlek. Tudom, hercegnő - szívem fájdalmasan sajgott, nem tudtam érzéseimnek parancsolni, túl hamar repültek a percek. Komolyan gondoltam, hiszen valóban teljes szívemből szerettem, de olyan másképp. Ő volt a mindenem, mégsem olyan értelemben. Túl bonyolult volt ez az egész, hogy meg tudjam magyarázni, magam sem tudtam, mégis hogyan tudnék belekezdeni.
- El kell mennem a mosdóba - mondta kissé tréfásan, utalva az őt ölelő kezeimre, amit próbált felemelni.
- O, bocsánat - pirultam el, kezeimet levettem hasáról, zavartan ültem fel a kórházi ágyban. - Azt hiszem, megyek egy kávét inni - motyogtam hajamba túrva.
- Koffeinfüggő - sóhajtott fel, arcomat kissé megemelte, lágy csókot lehelt ajkaimra, majd elengedett. Olyan furcsa érzés volt, amikor testünk összeért. Mintha nem lett volna betegség, nem egy kórházban lettünk volna, nem ilyen körülmények között, ám amikor kiléptem az ajtón, a valóság pofonvágott.Az üvegajtón keresztül láttam tükörképemet, a látvány elborzasztott. Napok elteltével arcom beesett, járomcsontom szembetűnő volt, meglátszott rajta, hogy napok óta egy falatot sem tudtam lenyelni. Sokat fogytam, éreztem, amint végtagjaim nehezen mozognak, mintha legalább egy évig ágyban lettem volna. Szemeim karikásak voltak, pupilláim kitágultak, hajam kócosan állt szanaszét a fejem tetején, bárkit elborzasztó látványként néztem ki. Nem tudtam megakadályozni sóhajomat, ami kitört belőlem, lomha léptekkel indultam az automata felé, kezeim rutinosan járták végig a már megszokott gombokat. Bedobtam az érméket, és pillanatokon belül már orrommal szimatolhattam a forró gőzt, mely egy kis életet lehelt belém. A forró pohárral a kezemben sétáltam vissza, a folyosón beérve az utolsó kortyokat is kiittam a pohár aljáról, melyet végül a szemetesbe dobtam. Egy mély, rekedt, angyali hangot hallottam meg a távolból, melyet egymillió ember közül is felismertem volna. Kezemet a falhoz szorítottam, nem fordultam be a másik folyosóra, mely hozzá vezetett volna, sokkal inkább hallgattam hangos beszédüket, mely kisebb vitává fajult. Mégis mit keres itt Owen? - kérdeztem magamtól, szemöldökeimet ösztönösen ráncoltam össze.
- Mit keresel itt, mit akarsz még? Nem ártottal még neki eleget?
- Ő hívott ide, Zoe. Meg kell értened. Muszáj volt beszélnünk.
- Mégis miről?
- Róla. Remyről - sóhajtotta.
- Nem hiszem el, hogy megint ő kerül szóba! A bátyám haldoklik, Owen. És ti még mindig vele vagytok elfoglalva? Elegem van Owen, hogy folyamatosan ő van a középpontban. Napok óta minden idejét vele tölti, egy perce sem marad a szüleinkre, rám. Csak vele van. Erre most jössz te, és ismét róla szól minden, miközben a halálos ítéletére vár Chase. Meguntam, Owen - kiabált Zoe egyre hangosabban, minden egyes szóval közelebb merészkedtem hozzájuk.
Elveimet feladtam, gyors döntést kellett hoznom. Tudtam, hogy rólam beszél, szavaival a szívem mélyére hatolt, lefagyva álltam meg tőlük pár méterre. Mindketten felém kapták tekintetüket, kettőjükön átvágva a kijárat fele igyekeztem. Semmi mást nem akartam, minthogy vége legyen. Vége mindennek. Vége az életemnek, vége a kínszenvedésnek. Csak teher voltam mindenki számára, egyfajta akadály. Lépteim gyorsultak, míg végül azt nem vettem észre, hogy szaladok. Futok, magam sem tudom merre, utam céltalan volt, legszívesebben ordítottam volna, de mivel a kórház parkjában voltam, nem tudtam megtenni. A levegő bent rekedt, amikor hirtelen valaki csuklómra kulcsolta ujjait ezzel megállítva engem, a lendülettől visszacsapódtam, beleütköztem egy széles mellkasba.
- Engedj el - ütöttem meg, hangom hisztérikus lett, pánik lett úrra rajtam, kezeim remegtek, a hideg levegő hirtelen csapott le rám, reszkettem.
- Nem gondolta komolyan, Remy. Csillapodj - nyugtatott, hangja lágyan csengő volt, szavai jelentőségteljesek voltak. Szemei ragyogtak, szája enyhén szétnyílt.
- Miért? - suttogtam, arca közel volt az enyémhez.
- Írtam neked, Remy. Annyiszor kerestelek. Féltelek, nem akarlak elveszíteni.
- Miért most? Miért pont akkor, amikor Chase itt van? Miért itt? - nem tudtam érzéseimnek parancsolni, szipogásom hallható volt, míg válaszára vártam.
- Fogalmam sincs - közelebb lépett hozzám, ölelésébe vont, azonban én nem tudtam ott maradni, ott volt a bűntudat. Chase.
- Nem lehet - hajtottam le a fejem. - Vissza kell mennem. Látnom kell. É-én szeretem, Owen.
- Tudom - válasza megdöbbentett, aprót biccentett, kezeit a zsebébe dugta, kissé elmosolyodott, mégis követett engem. Nem érdekelt semmi, nem érdekelt Zoe, és az előbbi mondata. Az elveimet követtem, amik mindenáron Chase mellett akartak lenni, és nem törődni senkivel.

A szobához érve azonban éreztem, hogy valami szörnyűség történt. Lábaimat gyorsan szedtem egymás után, az üvegbe kapaszkodtam, amikor azon keresztül megláttam az orvosokat az ágy körül. Zoe zokogott, egyszerűen nem tudták kiküldeni onnan, szülei mellett állt, teljesen lefagytam. Ki akartam nyitni a kilincset, de nem ment, mintha belülről bezártak volna. Ütöttem az ablaküveget, mindenáron be akartam jutni, pánik lett úrra rajtam. Ordítottam, kiabáltam, mit sem segített, amikor rájöttem a helyzet súlyosságára.
- Engedjenek be - zokogtam, kezeimmel ismét ráütöttem az ablaküvegre, de mielőtt még egy csapást mérhettem volna rá, lefogták csuklóimat.
Az ajtó kinyílt, egy fiatal asszisztens engedett be pár perccel később a terembe, ami némasággal telt meg. Zoe könnyei nagy cseppekben gördültek le arcáról, a szülei összeborulva próbáltak erősek maradni, sírásukat mégsem tudták megállítani. Ürességet ereztem, ahogy végignéztem a szobán, felzokogtam, amint az élettelen testre meredtem, ahol Chase feküdt.
- Sajnálom - tette a vállamra a kezét a főorvos, együttérzően hagyta el a szobát, miközben munkatársai a csöveket szedték szét. Teljesen elvesztettem az eszem, nem akartam elhinni mi történik éppen. Csapkodtam, sírtam, míg végül Chase ágyához futottam. Hideg kezét az arcomhoz emeltem, kényszerítettem, hogy simítson még egyszer, legalább utoljára végig az arcomon, ejtse ki ajkain a szavakat, amelyekkel a világot megváltotta számomra. Hogy csókoljon meg, súgja a fülembe azt, hogy szeret. Csak térjen vissza minden a régibe. Legyen Owen távolságtartó, cserébe Chase térjen vissza. Legyen szörnyű életem, az övéért cserébe. Nem tudtam elfojtani érzelmeimet, minden egyszerre csapott le rám, amikor a kis polcra néztem az ágya mellett, amin egy fecni állt, az ő írásával: "Szeretlek, Hercegnő". Kezeim közé szorítottam, megráztam testét, nem tudtam egyszerűen elhinni. Összeroppantam, az idegeimnek nem tudtam parancsolni, teljesen összeomlottam. Megrántottak kezeimet, nem tudtam nyugton maradni, ahogy elvittek a fiú mellől, akit szerettem, egyre inkább küzdöttem, hogy visszarohanjak hozzá, míg végül egy tűt éreztem karomba fúródni, testem azonnal ellazult, láttam, amint elhomályosodnak körülöttem az emberek, az utolsó, amit észrevettem, a gyönyörűen zöld szemek, majd a világ megszűnt számomra létezni. Meghalt, és ezzel az élettől megkaptam végső kegyelemdöfésemet.
A halál gondolatával azonnal megismerkedtem, számomra nem volt kiért élnem, nem tartotta bennem semmi a lelket, nem volt értelme az életemnek. Mindennél jobban meg akartam halni, hogy a túlvilágon megtalálhassam a saját boldogságom.