Huszonkilencedik Fejezet

Drága Olvasóim! Kicsit belehúztam, és lám, megérkezett a blognak HIVATALOSAN is az utolsó fejezete. Nem fűzök hozzá véleményt, talán ez lett az egyik "legkedvesebb" részem, az összes közül, már ha lehet ilyet mondani! Remélem tetszeni fog, hamarosan találkozunk az Epilógusban, majd az írói utószóban, amit jövőhétre mindenképpen tervezek hozni. Nagyon jó olvasást, és ne essetek kétségbe, még nem jött el a vége. Love ya, girls!:)

ps: köszönöm az előző fejezethez, két kedves "anonymus" olvasómnak a kommentet, a pipákat, és a +1 új rendszeres olvasómat. Egyszerűen fantasztikusak vagytok!:)

UTOLSÓ FEJEZET

december 24. - vasárnap

Napok óta csak téblábolok, egyszerűen nem találom önmagam. Elhagyott. Az egyetlen ember, aki tiszta szívével szeretett örökre elment, én pedig itt maradtam egyedül. Önző módon ismét csak magamra gondolok, de egyszerűen nem tudom azt az űrt pótolni, amit a hiánya okoz. Elvesztettem, és teljes mértékig magamat okolom. Noha nem a betegség miatt, hisz arról senki sem tehetett, hanem azért, hogy az utolsó hónapját egy olyan lánnyal töltötte, aki nem belé volt szerelmes, sokkal inkább egy olyan fiúba, aki örökre ellopta a szívem. És ő ezt nagyon jól tudta, mégis mellettem volt. Magamat hibáztatom, mert ebből az egészből semmit nem vettem észre. Összeroppantam, emlékeimnek nem tudtam parancsolni. Egyszerűen csak nem ment. Tisztán belevésődött az agyamba az az este, amikor minden tökéletes volt. Zokogás tört rám, ahogy ismét átéltem, amint szemeim előtt küzdenek az életéért az orvosok, mindhiába. Amikor a kórházban túl gyenge voltam ahhoz, hogy ne zokogjak fel hangosan, mégis ő akkor is megnyugtatott. Ő volt az, aki azt mondta, minden rendben lesz, nem lesz semmi baj. Mindezt az a személy mondta, aki ott feküdt halálos ágyán, gyógyíthatatlan betegként. Az a fiú, akit egyik napról a másikra teljesen elveszítettem. Akinek telt ajkai, gyönyörűen ragyogó szemei belevésődtek az agyamba, és amit soha nem feledek el. Akinek mindennél fontosabb volt, hogy megnyugodjak, ne veszítsem el önmagam. Éreztem, amint egyre jobban húzódik a mellkasom, amikor utoljára azt suttogta, hogy szeret. Amikor mellette aludtam el, ő pedig ujjainkat összekulcsolva éreztette velem szeretetét. Több nap telt el, hogy nem hallottam férfias hangját fülemben. Több nap, hogy Zoe elment, az anyám elhagyott, senkim sem maradt. Ígéretem ellenére elveszítettem a fejem, magam sem tudtam, mi tévő legyek. Elhagyatottnak éreztem magam, mert nincs mellettem senki, aki ne sajnálatból pazarolná rám az idejét. Senki. Olyan régóta csak egyetlen kérdés motoszkált a fejemben: Vajon van élet a halál után, ahol megtalálom a saját boldogságom? A zsúfolt karácsonyi forgatag kellős közepén egyedül koslattam, hogy minél hamarabb hazaérjek. Mindenki mosolygott körülöttem, élvezte a téli szünet első napjait, én pedig láthatatlannak gondoltam magam. Megéri egyáltalán élni? Egyre nehezebben vettem a levegőt, ahogy boldog nevetések csendültek fel, egymás kezét fogó szerelmespárok bukkantak fel. Mindenki zavartalanul készült az év legszebb ünnepére, a karácsonyra. Amikor egymást megajándékozzák a szeretteik, éreztetik egymással, mennyire fontos is a másik. De én nem éreztem most ezt a hangulatot, sokkal inkább a magány hatalmasodott el rajtam. Mit ér az ünnep, ha nincs kivel töltened? Szomorúan néztem fel a hatalmas házra, mely ürességtől tátongott, kezeim a kilincsre tévedtek.

- Remy, várj meg! - kiabált egy hang, összevont szemöldökkel fordultam meg.

- Boldog Karácsonyt - nézett rám Owen, egy kis dobozt nyújtott felém. - Ma van szenteste, és nem tudtam várni - mosolygott rám, gyengéden fogta meg csuklómat, és emelte maga felé, majd egy lágy csókot nyomott rá. A kis dobozra tévedt tekintete, két keze közé fogta, és felnyitotta tetejét. Egy gyönyörű ezüstlánc volt benne, hajlított betűkkel kiírva: Espoir.

- Mindig van remény - búgta, tekintete nem engedte el enyémet, zöld szemei mélyen belém láttak, egy könnycsepp folyt végig arcomon.

- Nem fogadhatom el - dadogtam, képtelen voltam szóhoz jutni, a levegőm bennrekedt.

- Szeretném, ha viselnéd - somolygott rám, gödröcskéi megjelentek, mindenféle tiltakozás nélkül helyezte nyakamra. Megborzongtam, amint a hideg bőrömhöz ért, Owen mosolya viszont melegséget vitt testembe.

- É-én nem vettem neked semmit - motyogtam zavartan, tekintetem a földre tévedt.

- Nekem az is elég, ha téged látlak - suttogta, arcomat kissé felemelte, hosszú csókot nyomott homlokomra, halkan felsírtam. Ó, átkozott idő, miért pont most? Elhatározásom megingott, de nem adta fel, mindennél jobban akarta még ezek után is. A táskám mélyén lapult a nyugtató, mellyel mindörökre véget vethetek földi létemnek, fájdalmasan szorítottam magamhoz, amikor elhúzódott tőlem. Fél kézzel a kilincs után kaptam, lábaim gyengének tűntek megtartani súlyomat.

- B-bejössz? - kérdeztem halkan, ő pedig halványan bólintott.

- Mit fogsz csinálni az ünnepekkor? - kérdezte, bájcseveje összezavart.

- Um. Még nem tudom - rántottam vállat.

- És te?

- Dettó. Elmehetnénk valahova, ketten.

- Owen - sóhajtottam. - Nem akarom ezt. Nem akarom, hogy szánalomból velem légy, kérlek - suttogtam, tekintetem a velem szemben álló fiúra esett, mindketten mozdulatlanul álltunk.

- Ne gondold ezt, kérlek - suttogta, néhány lépéssel közelebb ért hozzám. - Megbántam mindent, de nem sajnálatból vagyok veled. Fontos vagy számomra, istenemre esküszöm.

- De nekem te nem - füllentettem szemrebbenés nélkül, nem akartam még jobban megnehezíteni a dolgokat.

- Fogalmam sincs, mi játszódik le benned, vagy hogy mit miért teszel, de ha arra célzol, hogy menjek el, tudd, hogy a válaszom nem - mondta kissé ingerülten, hangja a házban erélyes volt, pillanatok alatt váltam szótlanná, egyszerűen nem tudtam mit mondani. Néma maradtam.

Órákig ültünk a sötét házban, miközben az unalmas karácsonyi műsorokat adták a tv-ben, amire igazán nem is figyeltem, mindvégig az életemet pörgettem végig, elejétől egészen mostanáig. Minden olyan másképp is alakulhatott volna. Ha nincs Chase, vagy nincs az az átkozott betegség. Nem lép be a képbe Owen, pont most. Ha minden lassabban történik, és nem ilyen eszeveszett tempóban. Hogy fel tudjam dolgozni a dolgokat, azonban ez nem sikerült. Minden egyszerre szakadt a vállamra, semmi sem tudott rajtam segíteni. Az elhatározásom nem rendült meg, féltem, mégis ezt tartottam a legjobbnak. A halált. Önző módon, nem tudtam másra gondolni, csak szerettem volna minél előbb véget vetni. Nem érdekelt a külvilág, nem érdekelt a mellettem ülő fiú, akinek tekintete égette az arcom. Szemei megtalálták enyéimet, közelebb csúszott hozzám. Kezei derekamra tévedtek, kikapcsoltam minden érzéseimet, az utolsó pillanatokat éltem meg. Tudtam, mit akar, és tudtam, én miért csinálom, de a varázs elmúlt, amíg egymás szemébe néztünk. A vágy elhatalmasodott rajtunk, nem érdekelt semmi más. Ajkai vadul falták ajkaimat, csókját először ügyetlenül viszonoztam. Az ölébe húzott, halk nyögés szaladt ki száján, kezeim közé fogtam az arcát, majd mellkasán levezetve pólójáért nyúltam. A pillanatnak éltem, nem gondolkodtam, kikapcsoltam minden érzelmemet. A ruhák szakadatlanul, gyorsan kerültek le rólunk, szinte letéptük egymásról, a szenvedély elborította elménket, és noha nem álltam készen, eltereltem minden gondolatomat. Nem akartam, hogy könyörületes legyen, nem akartam semmit, csak érezni, hogy még élek, és amikor csípőjét előretolta, valami ilyesmit éreztem. Az élet utolsó leheletét.

***

Az óra kijelzőjére néztem, ami este nyolc órát mutatott, Owen halkan szuszogott mellettem, az események sorban pörögtek le szemeim előtt az elmúlt órákról. Halk sóhaj szökött ki ajkaimon, ahogy a gyönyörű fiúra néztem, aki mellettem feküdt az ágyamon, ahova fogalmam sincs, hogyan kerültünk. Kissé szétterült a fehér lepedőn, a takaró lecsúszott csípőjéig, izmos háta lassan emelkedett és süllyedt, ahogy lélegzett. Olyan ártatlanul nézett ki, ahogy kezeivel a párnát ölelte, göndör haja elterült rajta, homlokából kisimítottam tincseit, hogy rálátást nyerhessek gyönyörű arcára. El sem tudtam hinni, hogy itt van, de mielőtt továbbvihettem volna gondolataimat, a telefon hangos csörgésére megakadályoztam. Összerezzentem a hirtelen jött zajra, Owen halkan felnyögött, jelezve nemtetszését. Szemei csukva maradtak, kezével kutatott a telefonja után, amit a polcon talált meg.

- Igen? - szólt bele félálmában, hangja a szokásosnál is rekedtebb volt. Felálltam mellőle, a szekrényemhez léptem, biztosítottam magam, hogy még mindig nem figyel, majd belebújtam egy régi, elnyűtt pólómba, hozzá pedig egy nadrágot kaptam magamra. A fürdőbe siettem, megmostam arcomat, a tükörképemmel néztem farkasszemet. A táskámra esett a pillantásom, hirtelen ötlettől vezérelve ragadtam meg az üveget, képtelen voltam gondolkodni. Pár szemet a kezembe öntöttem, és lenyeltem, azonban nem volt elég. Remegtem, a hangulatom hirtelen változott tragikussá, egy ital volt a mosdókagylóra rátéve. Anyám régi, kedvenc itala. Meggondolatlanul ittam bele, nem gondoltam a következményekre, minél hamarabb túl akartam esni rajta. Komolyan ez vagyok én? A régi énem vajon büszke lenne rám, ha most látna?

- Most? Nem ér rá, anya? Oké, rendben. Tíz perc, és ott vagyok - sóhajtotta Owen, hangjából hallottam, hogy feszült, bár kissé elkábultam, még tisztán éreztem, amint idegesen teszi le a telefont. 

- Remy - kiáltotta, kezeimmel gyorsan eltüntettem az üveget, és a gyógyszert, számat egy kicsit kiöblítettem. Halk kopogás rázott ki gondolataimból, összerezzentem, majd kinyílt az ajtó, és nyúzott arcát pillantottam meg. - El kell most mennem, de visszajövök, oké? - elmosolyodott, azonban én nem tudtam viszonozni mosolyát. Összevonta a szemöldökét, és közelebb lépett hozzám.

- Mi a baj? - suttogta, kezei megfogták arcomat, képtelen voltam a szemébe nézni, hisz elgyengültem volna. - Bántottalak? Fájt? Megbántad?

- Ez nem fog menni, Owen. Túlságosan különbözünk. Neked nem én kellek, hanem egy hozzád illő lány. Haldoklom, Owen - mondtam határozottan, szavaim érzelemmentesen csengtek.

- Együtt túléljük, ígérem.

- Nem veszed komolyan - ráztam meg a fejem, muszáj volt megkapaszkodnom a polcok szélébe

- Csak engedd, hogy segítsek. Ne lökj el magadtól. Szükséged van rám. Sok mindent elszúrtam Remy. Kibaszott sok mindenben hibáztam, de mindig szerettelek. Szar dolgokat tettem, de jóvá akarom tenni. Egyszer a rohadt életbe hagy legyek melletted, veled. Segíteni akarok – mondta kétségbeesetten.

- Nem figyelsz rám, Owen. Nem. Nem kell a segítséged. Nem akarom, hogy szánalomból velem légy. Sajnálom, döntöttem. Nem leszek púp senki hátán. Sajnálom, de ez nekem nem fog menni, túl sok – motyogtam, egy kósza könnycsepp folyt végig arcomon, ahogy zöld szemeibe néztem.

- Csak ne búcsúzz el, kérlek. Vissza fogok jönni, emiatt ne aggódj. Megígérem - suttogta, arcomat kezei közé vette, ajkai súrolták enyéimet, mígnem gyengéden összeforrtak egy csókban.

- Menned kell. Várnak – hangom halk volt, már-már lemondóan ejtettem ki a szavakat, egy részem ragaszkodott ahhoz, hogy ne hagyjon itt, míg a másik felem azt mondta, jobb lesz így.

- Nem lesz semmi gond?

- Csak egy kicsit egyedül leszek. Rendben? Nem lesz semmi gond - hazudtam könyörtelenül aggódással teli íriszeibe, majd minél jobban eltávolodtam, ő annál inkább közeledett felém, végül becsuktam az ajtót. Sötét volt, és talán az utolsó estémet töltöttem el itt. Itt, ezen a semmit mondó világon, ahol minden csupa szenvedés, és nem éri meg élni, úgyis el fogsz bukni. Valaki azért születik, hogy éljen. Én azért, hogy felkészüljek meghalni.

***

A becsukott ajtóra meredtem, néztem, ahogy az utolsó ember is kilép az életemből. Szörnyen éreztem magam, a hangulatok váltották egymást, éreztem, ahogy a gyógyszer kezdi elnyerni hatását, de ez nem volt elég. A maradék nyugtatót a kezemben tartva a kanapéra ültem, felidéztem mindent, ami itt történt. Az első csókomat Chase-zel, majd egy hónappal később az első együttlétemet egy másik fiúval. Szörnyű ember vagyok - semmi más nem járt a fejemben, mint ez. Valaki más oldalán "kerestem vigaszt", nem érdemeltem meg az életet. Sok idő telhetett el, már képtelen voltam ránézni az órára, gyengének éreztem magam, izmaim elfáradtak, nem tudtam megmozdulni. A kanapén feküdtem, szemeim le akartak ragadni, erős fájdalmakat éreztem, de nem tettem semmit. Nem tudtam ordítani, nem volt hozzá erőm. Megérdemeltem mindent, ami velem történt. Látásom egyre homályosabb lett, szédültem, szorító fájdalmat éreztem, majd enyhe sikoly tört ki torkomon, képtelen voltam magamban tartani. Szemem előtt lepörgött az életem, az elejétől kezdve a végéig, forró könnyek szántották fel arcomat, zokogtam. Mindössze ennyi erőm volt, mielőtt lehunytam szemem, ám nehezen, de felnyitottam, amikor kisebb kopogás hallatszódott az ajtón. Próbáltam arra fordulni, de amint megmozdítottam fejem, ismét halk ordítás tört ki számon. A nyakláncomhoz nyúltam, kapaszkodtam belé, ám karjaim elernyedtek, és testem mellé estek.

- Mi a szar? Remy! A francba Remy . Nyisd ki ezt a rohadt ajtót. Szólalj meg! – ez volt az utolsó hang, amit hallottam, mielőtt elsötétült minden, hiába küzdöttem az utolsó pillanatokban az életért. Egy ködös alak tartott felém, és amint megláttam boldog arcát, elmosolyodtam mielőtt kitört belőlem a zokogás, és gyengén omlottam nagymamám karjába. Vajon van élet a halál után? Biztosan.