2013. december 10., kedd

Huszonhetedik Fejezet

Sziasztok Drága Olvasóim!:) Meghoztam a következő részt, és ismét, mint azt már említettem, hamarosan vége a történetnek. Nem fogok sokat rizsázni, nem tudok róla véleményt mondani, fogalmam sincs igazából milyen lett. Következő részt nem tudom, mikor fogom tudni hozni, de igyekszem vele!:) Remélem tetszeni fog, jó olvasást!:)

p: köszönöm az előző fejezethez a pipákat, a +1 feliratkozót, és Amynek, anonymusnak, és Dreamgirl-nek a kommentet. Nagyon aranyosak vagytok!:'3

december 12. - kedd

Az életed magad irányítod, de mi van akkor, ha terveidet keresztülhúzza a sors? Szörnyű, álmatlan éjszakám volt. A gondolataim cikáztak, egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, minél hamarabb azt akartam, hogy nappal legyen. Sokáig reménykedtem, hogy ez az egész csak egy rossz vicc, és mire felkelek, Chase karjai közt találhatom magam. Hogy szeretettel megtelt szemeibe nézhessek, és egy mosollyal nyugtassa meg fáradt lelkemet. Hogy az egész tegnapot csak álmodtam, sőt az egész életemet. Owen gondoskodását, Chase balesetét, és mindent, de amint kinyitottam szemeimet, szembesülnöm kellett a zord valósággal. A hideg végigfutkosott bőrömön, összerezzentem, kezeimet a takaró alá dugtam. A hó szakadatlanul hullott a maga pompájában, az utakat még sötétség borította, mindössze a lámpák fénye nyújtott valamiféle melegséget. Vihar tombolt odakint, igazi ítéletidő rázta fel az embereket. Rettegtem, egyszerűen nem tudtam reszkető végtagjaimat megnyugtatni. A szél csapkodta az ágakat, az árnyék, ami a szobába vetődött rémisztő volt. Egy ütemet kihagyott a szívem, amikor egy erősebb széllökés az ablak üvegének csapódott, kipattanva az ágyból azonnal köntösömért nyúltam. Az idő hajnali hat órát mutatott, éreztem magamon a fáradtságot, amit a kevés alvás okozott, mégis muszáj volt kikelnem az ágyból, szükségem volt egy kis megnyugvásra, ezért egy pohár kakaóért indultam. Reméltem elűzi félelmemet, ám a tudat akkor is ott motoszkált bennem, hogy Chase kórházban van. Nem akartam folyamatosan ismételgetni azt a mondatot, ami miatt összedőlt bennem a világ, el akartam kergetni minden rossz érzést. Magam alatt voltam, de a fáradtság nagyobb úrrá lett magamon, nem tudtam a szörnyű érzésekre gondolni, mégis az idő tökéletesen jellemezte lelki állapotom. Én is tomboltam, nem akartam elhinni, hogy ez történik velem, szerettem volna erős maradni, de nem mindig ment. A padló megnyikorgott súlyom alatt, az ajtó nyögve nyílt ki, elém tárva ezzel az éjsötét konyhát. A kapcsoló után nyúltam, szívem hevesen vert, utáltam a sötétséget. A fogaim összekoccantak, sebtében vágtam át a konyhát, hogy bezárjam a nyitva hagyott ablakot. Úgy éreztem magam, mintha csak az Északi-sarkon lettem volna, sosem tapasztaltam még ilyen időt Angliában. A szél halk susogását hallgattam, amíg vártam a mikró pityegését, amivel jelezte, felmelegedett a tej. Mezítláb járkáltam a hideg kőpadlón, lábaim átfagytak, mégsem érdekelt, ha felfázom. Leemeltem a legfelső polcról az édes port, később nagy sóhajjal ültem le a pulthoz. A finom gőz felébresztette érzékeimet, kicsiny kortyot ittam a bögréből. Szemeimet lehunytam, kiélveztem minden cseppjét, ami megmelengette lehűlt testemet. Pár percig a néma csendbe burkolózott szobát kémleltem, hallottam egyenletes légzésemet. Szívem hevesen kezdett el verni, amikor egy lapot fedeztem fel az asztalra téve, összevont szemöldökkel meredtem rá, nem értettem, miért áll nagy betűkkel rajta a nevem. Letettem a csészémet, és két kezem közé vettem az írást, amit azonnal felismertem. Az anyámé volt. Pulzusom felszökött, érdeklődve kezdtem neki, nem tudtam, mégis mit jelentsen ez, belevetetettem magam a sorok közé.


"Sajnálom Remy!

Sajnálok mindent, amit veled tettem. Hogy bántottalak a szavaimmal, hogy próbáltalak megváltoztatni. Szörnyű anya vagyok, ezt belátom, de benned felismertem a legnagyobb hibát: saját magam. Ugyanilyen voltam, mint te, és saját bőrömön tapasztalhattam az élet nehézségeit, amitől mindig óvni próbáltalak, de minden fordítva sült el. Azt akartam, hogy boldog légy, hisz tudtam, mennyire megviselt jó pár dolog, de sohasem jött össze, talán többet ártottam, mint segítettem. Sokáig gondolkoztam, mit tegyek. Tudod jól, nem vagyok a szavak embere, de kötelességemnek éreztem legalább egy búcsúlevelet hagyni. Igen, jól látod, ez egy búcsúlevél. Elbúcsúzom, mert nem tudok megküzdeni a problémáinkkal, és mert ezt kérted. Bár régóta fontolgatom ezt a lépést, éjszaka rájöttem, hogy mindenkinek így lesz a legjobb, főként neked. Európában próbálok szerencsét, Franciaországba költözöm, ahova mindig is vágytam. Noha tudom, nem voltunk jó viszonyban sosem, mégis nehéz a búcsú, mert az életemnél is jobban szerettelek téged, de ezt sajnos nem tudtam éreztetni. Sajnálom, hogy ilyen körülmények alatt kell megtudnod, de tiszta szívből szerettelek attól a pillanattól kezdve, ahogy belenéztem gyönyörűen kéklő szemeidbe. Viszont még gyerek voltam én is, nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet, anyaságból teljesen megbuktam. Nem az én időm volt, és nem is a tied ezek a pillanatok, de tudom, hogy erős vagy, és túl fogsz lépni rajta. A nevedre írattam mindent, amit csak lehetett, hogy egyedül tudd élni az életed, amit mindig is akartál. Remélem egyszer eljön a mi időnk, amikor már csak nevethetünk a sok rossz dolgon, melyek most értek minket. A sors nem akarta, hogy együtt legyünk, de szívből szeretném, ha egy kis idő után ismét láthatnálak. Át kell gondolnunk mindkettőnknek, mi is az élet, mit is jelentünk egymásnak, mit is jelentünk a világnak, ehhez pedig időre van szükségünk. Most elmegyek, de hiszem, hogy egyszer újra találkozunk. Szeretlek!  Anya "


Teljesen lefagytam, kétszer olvastam újra e rövid kis levelet. Ezt nem hiszem el - suttogtam magamnak. Nem, nem, és nem - hangom egyre hangosabb lett, hisztérikusan rohantam anyám szobája elé, ahol nagy lendülettel nyitottam ki az ajtaját, de mindössze csak a bevetett ágyát találtam. Szívem meghasadt, minden zegzugot átkutattam, végül a nappali közepén rogytam le a földre.
- Anya! - ordítottam, tekintetem ismét a kezemben lévő papírra tévedt, válasz nem érkezett kitörésemre. Nem teheti ezt - minden veszekedésünk eszembe jutott, bűnösnek éreztem magam, ahogy az emlékek ellepték elmémet. Bármikor, bármit mondtam, csak hirtelen felindulás volt, komolytalan szavakat vágtunk mindig egymás fejéhez. Szerettem őt, és jól tudtam, hogy ő is engem a maga módján, de nem hittem el, hogy elhagyott. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Szükségem van rád - motyogtam, könnyeim utat törtek maguknak, minden pillanatot megbántam, amit ellene vétettem. Mért hagynak el az emberek? Miért maradok egyedül ezen az elcseszett világon? Nem akartam mást, mint hogy valaki felröhögjön, és közölje, ez mindössze csak egy vicc, de senki sem tette. Véget nem érő szenvedésem elhatalmasodott rajtam, éreztem, ahogy még egy darabot szakítanak ki belőlem. Tomboltam, a fájdalom belülről teljesen kettémart. Kisírt szemeimet égették a forró könnyek, nem tudtam egyszerűen megmozdulni, összekulcsolt kezeimmel szorítottam térdeimet, mintha csak abba kapaszkodnék. Kikapcsolt számomra a világ, képtelen voltam felfogni ami velem történik, túl sok volt az elmúlt időszak, sorban játszódtak le az események a szemem előtt. Nem figyeltem a külvilágra, a csengő egyenetlen sípolása, majd az ajtó kinyitása sem tudott kiszakítani bezárkózottságomból. 
- Remy - suttogta egy lágy, női hang. Könnyáztatta szemeimet ráemeltem az előttem álló lányra, aki enyhén megrázta vállaimat.  Arca fáradt volt, szemei alatt karikák "ékeskedtek", ő is ugyanolyan pocsékul volt, mint én.
- Zoe - nyögtem ki, karjaimat szorosan nyaka köré fontam, szükségem volt egy ölelésre. Halk sóhaj szökött ki ajkain, mígnem visszaölelt, szipogását hallottam, ahogyan arcát vállamba fúrta. Nem kellettek szavak, megértettük egymást. Mindketten egy szörnyű éjszakát tudhattunk magunk mögött, ugyanazt éreztük, ugyanolyan igazságtalannak találtuk a sorsot. Halkan sírtunk egymás vállán, nem tudom, mennyi ideig ülhettünk ott szótlanul.
- A szüleim megérkeztek. A kórházban vannak. Azt mondták, menjek haza, de egyszerűen muszáj volt, hogy beszéljek veled - suttogta szinte némán, a szívem meghasadt, ahogyan rám nézett. A levelet kezeim szorításából a zsebembe dugta, nem akartam a saját problémáimmal is zaklatni, tudtam mennyire nehéz is neki. Éreztem. - Öltözz fel, menjünk együtt vissza. Nemrég telefonáltak, Chase látni akar - ejtette ki fájdalmasan a szavakat, mire zokogás tört fel belőlem. - Erősnek kell lenned. Erősnek kell lennünk - tagolta halkan, bármennyire nehéz volt, igaza van. Nem szabad még fájdalmasabbá tenni ezt az egészet. 

***

Csak ültünk csendesen, vártam, amíg Chase újra felébred, a gyógyszerek teljesen kiütötték, amit fájdalmai ellen adtak számára. Egyenletes légzése nyugodtságot teremtett a szobában, mégis mindenki ugyanolyan feszengve ült a teremben. Az ujjaimat tördeltem, a telefonom rezgése sem tudott kizökkenteni, minél erőteljesebben próbáltam feltörő sírásaimat elfojtani. Mr és Mrs Crawford kedvesen rám mosolyogtak, szemükben azonban láttam a bánatot, legszívesebben ők is összeomlottak volna, de mindenki erős akart maradni. Egyedül Zoe pityergett a sarokban, sehogy sem tudta szemeit levenni bátyjáról, akit mindennél jobban szeretett. A lepedő sistergő hangot adott ki, amikor Chase karja megmozdult.
- Remy - nyöszörögte, tekintetemet azonnal rá kaptam, a Crawford család bólintott, és elhagyták a kórtermet.
- Itt vagyok - suttogtam. Kezeimmel megfogtam ujjait, lágy csókot nyomtam rá, azonban ő csak kisfiúsan elmosolyodott, gyönyörű kék szemeit kinyitotta. Íriszei tükrözték fáradtságát, mozdulatai lomhák voltak. A különböző infúziók nem engedték nagy mozdulatokat tenni, mégis értettem, mit szeretne tenni. Lassan hajoltam fölé, ajkaink súrolták egymást, mígnem egy csókban értek össze. Átölelt, az ágyára feküdtem, fejemet szívére tettem, szívverése számomra a megnyugvást jelentette. Percekig csak némán feküdtünk, nem tudtunk mit mondani. Ne tudtam betelni csókjával, ölelésével, gyönyörűen csillogó szemeivel, és a gondolat, hogy hamarosan ennek a varázsnak vége, letaszított a mélybe.
- Tudom, mire gondolsz Hercegnő, de ne félj. Nem lesz semmi baj. Egy idő után el fogsz felejteni, olyan, mintha nem is lettem volna. Nem akarom látni, hogy szomorú vagy miattam. Nem akarom, hogy árts magadnak. Én felkészültem a halálra, azt akarom, hogy elengedj, és meggyőződjek róla, hogy jól leszel - suttogta, egy kósza könnycsepp hagyta el a szemeimet, majd egyre több.
- Soha nem leszek jól, Chase. Soha - mormoltam mellkasára, hagytam, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. Zokogtam, legszívesebben ordítottam volna, minél inkább elvesztettem a fejem, annál inkább szorított magához, éreztetve velem, hogy itt van. Mindig is itt lesz nekem.

4 megjegyzés:

  1. Istenem, szegénykék :'( Kis híján elsírtam magam a végén! Hogy tehetsz ilyet?! Mit ártottak ők neked? Szegény Remy.... Jaj, mostmár tényleg sírni fogok!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oo, ne sírj, kérlek.:( Nos, nem tudom megmagyarázni, ez az elejétől kezdve egy szomorú blognak indult, és hát, így jött ki a lépés. dont cry, be happy, please!):)

      Törlés
  2. Én elsírtam magam. Pedig esküszöm, nem vagyok egy érzékeny típus, eddig összesen két könyv - na jó, három - tudott megríkatni. Szerintem ez csodálatos, ha ennyire áttudod adni az érzelmeket, ehhez is kell egyfajta tehetség, bár nem meglepő, hogy neked megvan. Tudom, hogy te alakítod a történetet, és bízok benned, tudom, hogy nagyszerűen fogod lezárni - még akkor is, ha szavaid még több könnyet követelnek. Úgyhogy nagyon várom a folytatást... (huh, most nem tudom milyen smiley-t írjak, szóval talán semmit.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ajj, annyira aranyosak vagytok:) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog a legeslegvége, és igen, most "sajnos" egy kissé szomorkás részek fognak következni, de tényleg remélem nem okozok csalódást!(:(

      Törlés