Huszonötödik Fejezet

Jó estét Kedves Olvasóim!:) Megérkeztem a következő résszel, amihez komolyabb hozzáfűznivalóm nincsen. Sajnálom a kisebb időugrásért, de hamarosan - mint minden blognak -, ennek is eljön a vége. Valaki minden bizonnyal örül ennek, valaki nem, a lényeg a lényeg, hogy nagyon jó olvasást!:)
ps: köszönöm a pipákat, és az előző fejezethez a kommentet 3 "anonymus" olvasómnak, és Szandinak! Egyszerűen fantasztikusak vagytok!:)<3

december 11. - hétfő

Semmi mást nem láttam hétfő reggel, mint azt a barna hajú fiút, aki tegnapi ígéretét betartva, kapucniját fejére húzva, karba tett kezekkel dőlve a kerítésnek várt. Rám. Talán úgy éreztem szívem legmélyén, mintha egy olasz szappanoperában lettem volna, ám rögtön elaléltam, amikor a földről tekintetét rám emelte. Majd' kicsattantam az örömtől, amikor szívdöglesztő mosolyán keresztül kivillantak fehér fogai. Zavartan szegeztem le tekintetemet, és hallottam, amint halkan elkuncogja magát. Tudta, hogyan hozzon zavarba, és remekül alkalmazta technikáját bármikor, bárhol. Lépteimmel egyre közelebb kerültem hozzá, amikor hirtelen egy rántást éreztem jobb karomon.

- Jó reggelt, Hercegnő - suttogta nyakam hajlatába, meleg lehelete a téli fagyokban kellemesen bizsergette bőrömet. Összekoccant a fogam, ahogy átkaroltam nyakánál fogva, noha rendesen felöltöztem, mégis éreztem hogy fázok. Kissé eltolt magától, és láttam, amint elvigyorodik, de mielőtt lekorholhattam volna, lehajolt hozzám, és puha ajkaink lágyan forrtak össze egy röpke csókra, ami nekem teljesen újdonság volt. Nem erőltette, hisz tudta, mennyire tapasztalatlan vagyok ilyesféle téren, így éppen hogy összeért szánk, pár másodperc múlva már el is húzódott.

- Hiányoztál - suttogta, nekem pedig megdobbant a szívem, testemet azonnal ellepte a hő, arcomba vér szökött. Magamhoz öleltem, arcomat izmos mellkasába fúrtam leplezve zavaromat, hangom mégis elárult.

- Te is hiányoztál Chase - suttogtam, míg végül nagyot sóhajtva hátrébb lépett, kezeinket figyelmesen összekulcsolva, indította el a sétát az iskola felé.

- Soha többé nem hagyom, hogy igazad legyen. Konkrétan mire odaérünk, már csak egy jégbe fagyott hercegnőt fogok látni - közelebb húzódott, egyik keze derekamra tévedt, másikkal kezemet felemelve csókolt bele abba. Felkacagtam apró gesztusán, de ő csak kajánul elvigyorodott, és visszarántva magához megállított. Megpördültem, és valószínűleg, ha nem tart meg erős karjaival, a földön kötök ki, de ő mindössze felröhögött, és közelebb lépett, míg végül szorosan ölelésébe nem vont, majd ráérősen hajolt egyre közelebb hozzám, ám utolsó pillanatban elfordultam.

- Elkések - próbáltam komoly maradni, de hangom játékosan csendült fel, ezzel teljesen leleplezve engem.

- Hé - nyújtotta utánam kezét, ahogy egyre inkább hátráltam tőle, ő viszont egy nagyobb lépéssel máris utolért. Visszakulcsolta kezeinket, hideg ujjait tűzforrónak éreztem, mosolyom levakarhatatlan volt.

- Tartozol nekem - gondolkozott hangosan, majd hosszan felhümmögött. - Egész este az enyém leszel - mormolta a fülembe magabiztosan, ámbár érzékien, aminek hatására azonnal görcsbe ugrott a gyomrom. Pironkodva fordultam el tőle, próbáltam úgy tenni, mintha semmit sem mondott volna, gondolataim azonnal kavarogni kezdtek. Három hét telt el. Három. Szinte fel sem fogtam, hogy mégis mi történik körülöttem, mi zajlik le bennem. Elképzelni sem tudtam, mikor adtam be a derekam, főként miért. Miért, amikor egy egészen más srácról álmodoztam nap, mint nap? Egy olyan fiúra, akit olyan sűrű köd fed? Akitől megdobbant a szívem, és egyszerre éreztem a hűvös szelet, és a forró kánikulát? Akinek semmit sem jelentek? Mégis megjelent előttem Chase, és noha ezek a kérdések nem múltak el, valami egészen más épült fel bennem. Bármikor feltűnt engem várva, mosoly futott végig ajkaimon, vérem felpezsdült, különös bizsergés járta át porcikáimat. A boldogság érzése lett úrrá rajtam, és az összes eddig feltett kérdés egy szempillantás alatt eltűnt. Legszívesebben elmondanám mindenkinek, ha tudnám, mikor történt mindez, egyáltalán mi ez a "mindez", de egyszerűen nem tudok rá épeszű magyarázatot adni. Mint derült égből villámcsapás, úgy ért engem az egész szituáció. A késő esti találkozások, a segítség a tanulásban, telefonbeszélgetések, reggeli üzenetek, legvégül Chase vallása. Olyan zavaros volt minden, mégis oly' fenséges érzés kerített hatalmába. Szavakkal nem is lehetne megfogalmazni, de mindennél boldogabb voltam az elmúlt hetekben. Egyszerűen olyan szeretet vett körbe, ami az egekbe repített, egy egészen más világba vitt. Mintha egy álomban lettem volna. Egy egészen más világba vitt, ami sokkal szebb volt ennél, és olyan elképzelhetetlen. Valószínűleg nekem kellett volna a legboldogabb embernek lenni, amikor az a személy, akivel a mindennapjaimat töltöttem, szerelmet vallott nekem. Mégis pánikoltam, és elkerültem, ő mégsem adta fel, én pedig elmeséltem neki mindent. Muszáj volt kiteregetnem a múltam, a jelenem, a jövőm, ez mégsem hárította el. Nagyon jól tudta, kit szeretek, mégsem hagyott el, és nem is erőltette a dolgot, ő mai napig megelégszik azzal, hogy velem lehet. A világ legképmutatóbb, és legönzőbb emberének kéne tartanom magam, amiért valamilyen szinten kihasználom, ő mindezt mégis elfelejteti velem.

- Suli után érted jövök - állított meg az iskola kapujától pár méterre, és lágy csókot hintem homlokomra. Megszűnt a világ létezni, amikor mélyen belenézett szempáromba, majd játékosság suhant át arcán, nevetőráncai felfedezhetőek voltak. - Autóval - tette hozzá, majd ajkait megnedvesítve hajolt közelebb enyéimhez. Mindössze épp hogy összeértek, máris szétrebbentünk, ahogy valaki hangosan felköhögött, de mire odakaptuk tekintetünket, Owenék röhögő társaságával találtuk szemben magunkat, amint minket néznek.

- Később találkozunk, hercegnő - suttogta, hogy éppen csak én halljam, lehelete megcsapta arcomat, illatát mélyen magamba szívtam, és mire felaléltam, Chase már el is indult.

- Viszlát, hős szerelmes - kiáltotta mély, rekedt hangján a két gyönyörűen ragyogó szempár tulajdonosa. Felsírtam magamban, és bár próbáltam emelt fővel távozni, de rá kellett jönnöm, én ugyanaz az érzékeny lány vagyok, aki voltam. Szívem megremegett, ahogy hallottam, és később láttam, miként gúnyolnak ki. Azt kívántam, hogy bárcsak kettényílna a föld, és eltűnnék alatta, de ez fizikailag lehetetlen volt, ezért maradt a másik megoldás. Homályos látásom jelezte, hogyha nem megyek el azonnal, valószínűleg megadom az örömöt nekik, hogy elkezdjek sírni, így minél gyorsabban elkezdtem szedni lábaimat. Nem tudom pontosan, merre is indultam, de végül a női mosdóban kötöttem ki. Nem tudom, meddig lehettem ott, és noha egy-két könnycseppen kívül semmi sem történt, mintha kiléptem volna testemből, csak az ürességet éreztem. Az agyam kikapcsolt, semmire sem reagáltam, csak ültem a hideg kőpadlón a becsukott mosdóajtó mögött, és semmi nem történt. Az idő elrepült, az tanórák már javában folytak, amikor ránéztem az órára, és noha bemehettem volna, ez foglalkoztatott legkevésbé. Semmi kedvem nem volt. Csak lézengtem gondolataimba merülve teljesen elkalandoztam, míg az ajtócsapódás sem zavart meg. Lehunytam szemeimet, és elképzeltem az én zöldszemű hercegemet, göndör fürtjeivel, akiről mindig is álmodtam. Amikor még csak távolról néztem, és egy-egy pillantásától vérnyomásom megugrott, szikrázó íriszei reményben tartottak. Hangokat hallottam magam körül, és megráztam fejem, amikor az ő hangját hallottam. Teljesen megbolondultam - gondoltam, és felkuncogtam magamban, mintha valami bedrogozott fiatal lennék.

- Annyira nagyon sajnálom. Szeretlek, Remy - suttogta valaki, erre viszont ténylegesen felkaptam a fejem. Összevont szemöldökkel meredtem az ajtóra, és a hang, mely valaki torkát az imént hagyta el, olyan ismerős volt számomra. Azonnal felpattantam, de amint elfordítottam a zárat, a külső ajtó hangos csapódását hallottam. Értetlenül álltam a helyzet előtt. Ez mégis mi volt?