2013. július 26., péntek

Tizenötödik Fejezet


október 29. - péntek

*Külső szemlélő*
Pattanásig feszültek az idegek mindössze fél órával a kezdés előtt. Mindenkinek más ok miatt, ám volt egy fiú, aki amiatt a lány miatt érzett kétségeket, akiért oly' sóvárogva várt a kezdetek óta. Lehetetlen volt elképzelnie, hogy mással táncoljon, és a koreográfussal az utolsó pillanatban tért közös nevezőre. Ed csak Remy boldogságát akarta, amit úgy gondolt, Owen mellett nem kaphat meg, hiszen ő csak kihasználja, de a végén engedett a fiúnak. Owen nem tudta az érzéseit rendbe rakni, mindössze annyit tudott, hogy a közelében akarja tartani a lányt, aki oly' esetlennek tűnt a szemében, mégis elragadónak. Nem értette, miért táplál meg nem fogalmazott érzéseket iránta, hisz lányok százait megkaphatta volna, akik szebbek, csinosabbak, ismertebbek, talpraesettebbek, és túl könnyű prédák. Talán ez volt a baj. Remy a szemében olyan ártatlannak, elérhetetlennek tűnt, aki nem tudta, igazából milyen vonzereje van, és azt sem sejthette a folyosón lehajtott fejjel járva, hogy hány srác néz utána, és kémleli a bezárkózott lányt.
- Hé haver. Megbeszélés - szólalt fel a semmiből a fiú legjobb barátja, Adam. Észre sem vette, hogy rohannak a percek. Hát akkor itt az idő - gondolta, és ellökte magát a faltól, aminek támaszkodott. Még mindig fájt a bokája, és a táncot is hirtelenjében kellett megtanulnia, ám mégsem ez volt a legnagyobb baja, hisz nem akarta mással látni Őt. Talán ezért is volt a legnagyobb félelme az, hogy egyszer elveszíti a lányt, akit nem tekintett szerelmének, mégis különös érzéseket táplált iránta.

***

*Remy szemszöge*

Az utolsó közös tánc – ez a szöveg díszelgett az iskola kapuján, ahol a vendégeket fogadták. Alsóbb évesek álltak mosollyal az arcukon, és megtiszteltetésnek érezték, hogy a negyedikesek szalagavatóján részt vehetnek. Szokás volt az iskolában – noha én nem régóta járok ide -, hogy mivel elsősök, másodikosok, és harmadikosok nem vehettek részt eme jeles eseményen, csak azok, akik valamiféle segítséggel szolgáltak a megrendezésében, versenybe szálltak ezért egymással, majd később büszkeség volt mesélniük az irigykedve néző társaiknak a táncról, de legfőképpen az utána következő afterpartiról. Amire minden tizenkilencnél fiatalabb vendéget várnak, és amire természetesen én nem megyek. Hogy miért is? Azért, mert a bulizás nem az én műfajom, a társasági élet meg pláne nem.
- Izgulsz? - Danielle lágyan csengő hangja szólalt fel a semmiből. Hogy izgulok-e? Mármint mi miatt? Ha a tánc miatt, akkor nem, egyáltalán nem, ahhoz képest, amit akkor érzek, amikor meglátom Owent az iskolában, a folyosón, vagy csak az utcán. Olyankor szörnyű félelem fog el, ahogy egyetlen pillantásával képes a padlóra küldeni,  és a legrosszabb, hogy tudom, sosem kapom meg.
- Fogjuk rá - nyögtem ki végül Danie várakozó arckifejezését látva. Elmosolyodott, és a bejáratra pillantott. Fél óra. Mindössze ennyi idő volt a kezdésig, engem pedig minden egyes perccel közelebb vitt a félelemhez. Féltem, magam sem tudom miért. Ahogy végigmentem, mondhatni barátnőm kíséretével a folyosón, az öltözők felé, egyre kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam a ruhában. A fényes fekete falakon visszatükröződött alakom, és egyre jobban feszengtem. Ez nem én vagyok - ez a mondat járt a fejemben, miközben ruhámról szolid, mégis kihívó sminkemre, majd piros ajkaimra tévedt a figyelmem. Legszívesebben lemostam volna magamról, és kibontottam volna a hajam, hogy az arcomba hulljon, ám valami visszafogott. Idegesen kezdtem el körmeimet piszkálni, miközben az ajtó előtt megállva a szám szélét rágtam, amin keresztül hallottam Edet, miközben bíztató szavakat önt a többiekbe, ami azt jelentette, elkéstem. Mint Taylor Swift - You belong with me című számában, én is úgy éreztem magam. Ahogy lassan kinyílt a bejárat, mindenki annak irányába nézett, ahol én álltam, míg Danielle feltűnés nélkül osont oda barátjához. Lehajtott fejjel indultam el az egyik üres sarokba, miközben több figyelő szempárt éreztem magamon, és néhol egy-egy összesuttogást. A feszültség fokozódott, amikor Ed megakadt a beszédben egy pillanatra. Felnéztem, és az első, akit megláttam Ő volt. Owen itt van! Gondolkodni sem volt időm, mégis mit keres itt, hisz azonnal lekötött tökéletes külseje. A zakó, melyen egy fehér virág díszelgett, és mely alatt hófehér inget viselt, fekete nyakkendővel kápráztató látványt nyújtott. Ha lehet mondani egy fiúra, hogy gyönyörű, hát ő az volt. Minden szempontból. A smaragdzöld szemei, melyek mindig oly' csodálatosan fénylettek, még ha néha félelmet is keltettek, volt benne valami megnyugtató, amivel mindig rabul ejtett. Ahogy nézett rám, szemeiből semmit nem lehetett kiolvasni, ennek ellenére résnyire kinyitott szája megdöbbenésről árulkodott.
- Khm - Ed torokköszörülése egyfajta jelzés volt, hogy már túl sokáig volt néma csend a teremben. Azonnal elkaptam a tekintetem Owenről, és azonnal tánctanárunkra terelődött a figyelmem. Apró mosoly bujkált szája sarkában, amit próbált lenyomni, de nem igazán ment neki. Gyorsan teltek a percek, és minden egyes szó után elkezdett az idegességem kisebb harmóniára váltani, amit Ed megnyugtató hangja okozott. Kisebb mosollyal az arcomon álltam be a helyemre, és a mellettem lévő üres helyre terelődött a figyelmem, amikor felkonferálták a táncunkat. Újra a feszültség lett úrrá rajtam. Mégis hol van a párom? Szemeimmel Edet kutattam, ám amikor megpillantottam a másik oldalon lévő ajtónál csak meredten bámultam Rá. Ugye most szórakozik? Szentül hittem, hogy innen kellett indulnom, de a végére teljesen összezavarodtam, mígnem egy fuvallat jelezte, valaki mellém jött. Lehunytam szemeimet, és mélyen szippantottam az oly' ismerős illatból, majd zaklatottan néztem fel a mellettem álló fiúra.
- Mé-mégi- ho? - nem tudtam kinyögni egy árva szót sem, amit a helyzet okozott, ugyanis elindult a zene. Bátran fogta meg a kezem, és tette karjára, ami az indulást jelképezte. Azonnal melegség fogott el, mikor hozzám ért, és mint egy szikra, amiből azonnal fellobbant a szívem. Értetlenül pillantottam Edre, akinek szájáról leolvashattam a "Sajnálom" szót. Idegesnek, és becsapottnak éreztem magam. Közel vont magához, amikor az első ritmust kellett lépni, talán közelebb, mint kellett volna, miközben a fülembe szuszogott. Az összeesés szélén voltam, rettegés fogott el, és teljesen kiment minden gondolat a fejemből, nem tudtam egyszerűen a táncra koncentrálni. Elfelejtettem a lépéseket, és egyre jobban csak a körülöttem lévő feszültséget éreztem. Az ebédemet a torkomban éreztem, és a Rólam alkotott vélemények sem segítettek. Mindenki kérdőn nézett Ránk, nekem pedig betelt a pohár. A gyomrom felfordult, és nem tudtam csinálni. Nem számított, hol voltam, vagy kivel. Lámpalázban égtem, és a terem kezdett egyre szűkebb lenni, miközben egyre kevesebb levegőt tudtam magamba szívni. Foltokat láttam, és úgy éreztem, mintha mindenki Rám figyelne, és rajtam röhögnének, vagy Rólam sugdolóznának. Nem gondoltam másra, csak, hogy kijussak onnan. Kibontakoztam akkori táncpárom kezei közül, és azonnal az ajtó felé siettem. A köhögés rohamokban tört Rám, és a legközelebbi mosdó felé igyekeztem. A vécé felé görnyedve az ajtó mentén lecsúsztam a földre. Nem érdekelt a ruhám, a sminkem. Csak azt akartam, hogy minél előbb vége legyen mindennek.

***

*Külső szemlélő*

A fiú idegesen túrt bele hajába, amikor Remy elfutott előle. Azt hitte, hogy miatta volt ez az egész, és megbánta a percet, amikor azt gondolta, minden jól fog menni. Beleharapott ajkába, miközben bénán állt a teremben, ahol mindenki furcsán nézett Rá. Idegesen pillantott Edre, aki nem tetszően megcsóválta a fejét, és állta pillantását, mígnem egy táncpár neki ütközött. Nem tudta, mi a legjobb. Utána menni, vagy csak eltűnni onnan? Vegyes érzelmekkel elindult végül a lány után, akinek nem értette a hirtelen kirohanását. Nem így tervezte. Azt hitte, minden a lehető legjobban fog sikerülni, de minden meghiúsult. Miért nem tudok kiigazodni Rajta? - csak erre tudott gondolni, miközben idegesen nyitott be minden útjába kerülő ajtón. Szentül hitte, hogy Remy táplál iránta érzéseket, de egója hamar eltűnt ezek után, és már csak a lány bocsánatát akarta elnyerni. Pár perc után a mosdó irányába vette az irányt. Nem számított, hova is készül menni, vagyis pontosabban először átgondolta, hogy tényleg beakar e menni a női mosdóba, de végül benyitott. Egy idős nő állt ott, aki éppen kezet mosott, mást rajta kívül nem látott. A hölgy furcsán méregette Őt, ám egy vállrándítás kíséretében elhagyta a helyiséget, míg a fiú a fülkék irányába vette az irányt, és a zárt ajtók közül az utolsón akadt meg a szeme, ami alól egy fehér ruha lógott ki.
- Kérlek nyisd ki.
- Menj el Owen - válaszolt Remy kérlelő hangon.
- Nem, amíg el nem mondod mi a bajod. Rosszul vagy? Vagy miattam mentél el? A rohadt életbe is. Válaszolj! - mérgesen motyogta a szavakat, amitől a másik fél megijedt, és jobban bezárkózott. Nem válaszolt, ami a fiút feldühítette, és ököllel beleütött az ajtóba, ami megremegett kezei alatt. Percek teltek el némán, és a kintről jövő taps jelezte, vége az első táncnak, és most jöhet pár vers, vetítés. Egyszer úgyis ki kell mennem - mérlegelte a helyzetét Remy, noha nem tudta, milyen kitartó is a fiú, végül már csak a zár kattanását lehetett hallani, amire Owen felkapta a fejét. Elállt az ajtóból, és mind két személy visszafojtott lélegzettel nézett egymásra.
- Gyönyörű vagy - motyogta maga elé Owen, és a lány piros ajkaira tévedt a figyelme. Remy zavartan túrt bele a hajába, és ajkába harapott, ami megszokássá vált nála. - Ne csináld ezt még egyszer kérlek - lehunyta smaragdzöld szemeit.
- Mégis mit? - értetlenül vonta fel a szemöldökét.
- Ne harapj bele az ajkadba - minden egyes kimondott szónál közelebb lépett a félénk lányhoz. - Olyan szexi. A piros rúzs, a szájharapás. Hm - egyre jobban vágyott rá, hogy megcsókolja. Gyengéden fogta össze egyik kezével a lány kezeit, aki a rémülettől teljesen elveszett. A földet kezdte el bámulni, mígnem Owen a másik kezével az állához nyúlt, és közelebb hajolt hozzá. - Csak egyetlen csókot adj. Kérlek - lehunyta szemeit, és Remy ajka előtt megállt, ám amikor nem lökte el, közelebb hajolt. A világ megszűnt létezni számukra, amikor egymáshoz értek. Régóta vártak erre, és megtörtént. Owen elengedte Remy kezét, és magához húzta, hogy testével ölelhesse őt körbe. Mindketten vágytak egymásra. Eszméletlenül régóta.

***

*Remy szemszöge*

Mint egy álom, oly' gyönyörű volt ez a pillanat, de azonnal vége is szakadt. Egy szempillantás alatt léptem át a gondolataimat, és azonnal elhúzódtam attól a fiútól, akiért bármit megadtam volna, hogy velem legyen. Most itt volt, és én mint mindig mindent, ezt is elszúrtam.
- É-én hazamegyek - nem is tudom, mit gondoltam. Azt hiszem, hivatalosan is egy idióta vagyok.
- Hazakísérlek - gyors válaszára nem tudtam semmit mondani, de legszívesebben kifutottam volna a világból is, amiért egy barom vagyok. Hangtalanul mentem el mellette, és az üres folyosóra néztem. Megfutamodtam, és elhúzódott húsz perces sétánk alatt nem szóltam egy szót sem. Hiába próbált kapcsolatba lépni velem. Egyik fülemen be, a másikon ki, majd egy hangos sóhaj kíséretében nem szólt többet, én pedig gondolataimmal maradtam. Életem első csókját kaptam ma este, és elrontottam. Mégis, az a rövid pillanat örökre belevésődött az emlékezetembe. A tökéletes ajka, ahogy gyengéden simogatta az enyémet, sosem fog kitörlődni az eszemből, majd ahogy kezével beletúrt hajamba. Belevésődött, és innentől kezdve mindig emlékezni fogok Rá, azzal a hatalmas ballépésemmel, ami utána következett. Hogy mit miért csináltam? Magam sem tudom. Apró mosollyal néztem a mellettem álló fiúra, akinek arcán rúzsfoltot fedeztem fel. Az érzéseimet nem tudtam kontrollálni, és vissza akartam menni az időben. Újra akartam csinálni, de mégsem. Valami visszafogott. Megijedtem az egész csóktól, és nem csak Owentől. Féltem, hisz tizenhét éves létemre sosem csókolóztam. Bepánikoltam, és most itt tartunk. Szótlanul lépkedünk egymás mellett, míg én a táskámat fogom, Owen zsebre dugott kézzel néz a semmibe. Angliához hűen sötétség volt már a városokban, köztük itt is. Az utcai lámpák fényei világították az utat, vagy egy-egy mellettünk elhaladt autó.
- A-azt hiszem megyek - hangomat alig találtam meg, és dadogva ejtettem ki a szavakat. Felnéztem a házra, ami Owenékéhez képest jócskán kisebb volt.
- Figyelj. Sajnálom, ha valamit elrontottam - hangja elhalkult.
- É-én vagyok nagyon e-elfuserált. Nem t-tehetsz róla - dadogásom zavarba ejtő volt.
- Hé. Nem vagy elfuserált. Csak még nem találtad meg a helyed - rekedt hangjára felnéztem, ő pedig féloldalasan elmosolyodott.
- Köszönöm - suttogtam a szavakat, és intettem egyet, majd benyitottam a házba. Azt hiszem, az unalmas szürke napjaim után, életem legfurcsább éjszakáján lehetek túl, a legkülönösebb tettekkel együtt, amit még én sem értettem, mégis örökre emlékezni fogok erre a napra, ami oly' zavaró, zavaros. Örökre.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

sziasztok: mint látjátok, meghoztam az új részt, ami remélem elég hosszúra sikerült! Nincs különösebb hozzáfűzni valóm, csak annyi, hogy remélem tetszeni fog. Azért nem hoztam hamarabb, mert még nem teljesen állt össze, és szerettem volna, ha ez a rész egy kicsit csattanósabb (jézusom, van ilyen szó?) lenne, és nem csak a "szürkeségről" szólna. Remélem elnyeri tetszéseteket, és megajándékoztok pár kommenttel!:)
köszönöm: először is a türelmet.:) másodszor is: az előző fejezethez a pipákat, a két kommentet szanidnak tündinek. helgának az egyik bejegyzésemhez, és végül, de nem utolsó sorban a +1 feliratkozót, Nikit.:) #imádomazolvasóimat

2013. július 21., vasárnap

Tizennegyedik Fejezet

KÉT RÉSZRE BONTOTTAM!

október 29. - péntek

Reggel ismeretlen, ámbár ismerős, régen hallott hangokra ébredtem. Déjá vu érzést keltett bennem a szüleim veszekedése, ami áthallatszott a szobám falain keresztül, és egészen az elmémig hatoltak. Régebben, kislánykoromban a menedéket nyújtó szekrénybe bújtam el a macimmal, akiről akkor még azt hittem, bármitől megóv. Ahogy nőttem, és engem is utolért a pubertás kor, már a zene hangerejével győztem le az ordibálásokat, amik oly' "eget rengetőek". Mindig féltem, ha a szüleim összekaptak. Próbáltam őket csitítani, és nem sírni, hisz ők a szüleim voltak, akiket feltétel nélkül szerettem akkoriban. Azt akartam, hogy boldogan éljenek, és noha másoknak azt mutatták, mindig tökéletes házaspár, ez nem mindig így volt. Ahogy nőttem, egyre kevesebbet voltam dühüknél a közelükben. Az idő múlásával mindig próbáltam valamivel kihátrálni, és elmenekülni, csak hogy ne halljam a szavakat, amiket egymás fejéhez vágtak. Amikor nem voltam ott, elképzeltem azt a világot, amikor harmonikában volt az egész ház. Amikor boldog volt minden. Ám később egyre többet veszekedtek, amit én nem bírtam ép ésszel kibírni, és ezt még a legjobb barátnőimnek sem árulhattam el, így fogtam bele a naplóírásba, ami a megnyugvást jelentette számomra. A többszöri veszekedések, végül a váláson át, a nagymamám halála, az iskolai jegyek egyre romlása, költözések, az önsanyargatás, és a szürke, unalmas hétköznapjaimig végig elkísért, és velem tartott az a kis füzet, amelyet jó ideje az ágyam alatt őrzök az emlékeim, érzéseim tucatjával.
- Engedj fel hozzá, beszélni akarok vele - sziszegte apám, bár erre semmi szükség nem volt. Gondolataim végigkísértek egészen felöltözésemig, majd erőre kapva kiléptem a szobám ajtaján.
- Ne fáradj, itt vagyok - hangom közömbösen csengett, ami csendet vitt a házra.
- Kicsikém! De jó újra látni! Hogy megnőttél! - nyájasan közölte szavait, egy hatalmas, inkább vicsornak mondható mimikával, amitől felfordult a gyomrom. Megragadva karomat, szorosan magához ölelt, engem pedig jó érzés helyett a hányinger fogott el. Hát ilyen érzés, amikor ennyi idő után újra látod az apádat?
- Kérlek, ne színleld. Nem kell megjátszani magad, apa. Tudtommal nem hívtalak meg sem Téged, sem anyát a szalagavatóra, szóval szeretném ha egyikőtök sem jönne - szinte suttogtam magamnak a szavakat, de annál biztosabban mondtam ki a tényeket. Nem akartam, hogy ott legyenek. Hogy miért nem? Azért, mert nem. Azt mondják, a családnak feltétlen ott kell lennie, de én ezt megkérdőjelezem. A szüleim biztosan a szüleim? Hisz milyen anya, vagy éppen apa az olyan, amilyenek ők?
- Ne aggódj drágám - anyám gúnyos hangjára felkaptam a fejem, és egyenesen szemeibe néztem, miközben ő folytatta. - Nem leszünk ott a műsorod alatt - elmosolyodott, és apámra pillantott, aki beleegyezően bólintott. Mégis mi a fene folyik itt?

***

Anyáék szavukhoz hűen tényleg elmentek, én pedig elkezdhettem készülődni. Lágy dallam csengett fülemben, miközben a fürdőkádba engedett vízbe merültem. Volt időm, és én kiélveztem, ahogy a meleg víz bizsergeti bőrömet, miközben lassan lehunytam a szemeimet. A vanília illatú tusfürdő nyugtató hatással bírt szervezetemre, és én szép lassan gondoltam végig a ma estét. Mindössze másfél óráig fog tartani az egész. Nem hosszú idő, és nekem szinte csak annyi a dolgom, hogy Eddel táncolok. Menni fog - nyugtattam magam, és próbáltam mélyeket lélegezni. Rengeteg mindenen kattogott az agyam, mígnem a csengő éles visítására tértem vissza a valóságba. Kapkodva álltam fel a kellemes víz öleléséből, és a hideg levegő hirtelen hatására libabőrös lettem, míg elázott ujjaimra nem pillantottam, amit a több, mint fél óra áztatás okozott. Magamra kaptam köntösöm, és a bejárathoz siettem, ahol valaki türelmetlenül toporgott.
- Szia Remy - mosolygott kedvesen Danielle. Hitetlenül megráztam a fejem, majd elmosolyodtam a lányon, aki szélesre tárta karjait, hogy megölelhessen. Viszonoztam a gesztust, majd hagytam, hogy hosszasan fecsegjen mindenféle dologról. Igazából még mindig nem tudtam elhinni, hogy itt van ő. Sosem volt még olyan ember az életemben, aki ennyire ragaszkodott valamihez. Jó érzéssel töltött el, amikor Danielle felajánlotta segítségét az előkészületekben, és őszintén mosolyogtam rá, noha nem akartam teher lenni számára. Nem régóta ismerem Őt, de egy eszméletlenül kedves lányt találhattam meg a gyönyörű külső alatt. Hosszú ideje már nem volt semmi állandó dolog az életemben, nem voltak barátaim. És most, a tizennyolcadik életévemhez közeledve, két csodás, mondhatni, barátokra tettem szert, akik nagyszerű emberek. Már régóta nem hittem, hogy találhatok egy olyan barátnőt, akit, noha nem régóta ismerek, mégis két nap alatt visszaadta belém a hitet, mindent megtudhattam róla, és én is megnyíltam felé, amin magam is meglepődtem. Eddig fel sem tűnt, mennyire hiányzik ez az életemből. Hogy kiönthessem valakinek a szívem, aki ennyire őszinte velem. A saját világomban éltem, és eltaszítottam magamtól az embereket, akik már nem is erőltették a dolgot. Nem tudtam, hogy lesz majd valaki, akinek ezt a kis nehézséget sikerül lenyomnia, ám Daniellenek, és Ednek sikerült. Eddig el tudtam képzelni az életet teljesen egyedül, de mostanra rájöttem. Az élet mit sem ér, barátok nélkül.
- Akkor hol kezdjük? Tudod Ed azt mondta, vigyelek el én, mert ő már az iskolában van. Tudod, utolsó simítások. Szóval? - hatalmas szemeivel somolyogva nézett rám, miközben válaszomra várt, én pedig a szobám felé intettem, ő pedig készségesen követett, miközben megejtett egy "Nagyon csinos ez a ház" mondatot, ami megmosolyogtatott.
- Itt van minden. Igazából nem szoktam magam sminkelni, így nincs valami sokféle kencefice - beletúrtam hajamba, és kellemetlenül vártam a mellettem álló lány válaszára.
- Nyugi. Te leszel a legszebb ma, ha rajtam múlik.
- Köszönöm - mindössze ennyit tudtam mondani, miközben Danie biztató hangjával öntötte belém a lelket.

***

Másfél óra. Ennyi idő telt el míg végül Danie az utolsó simításokhoz nem ért. Ahogy belenéztem a tükörbe, szinte a lélegzetem is megakadt, ahogy egy számomra oly' ismeretlen lány nézett vissza rám.
- Tetszik?
- Danie, ez valami elképesztő - ahogy beletúrtam begöndörített, feltűzött hajamba, hatalmas sóhaj hagyta el a számat. Tetőtől talpig végignéztem magamon, és megakadt a szemem egyszerű sminkemen, amely tökéletesen passzolt fehér ruhámhoz. - Tényleg nagyon tetszik. Köszönöm - könnyes szemekkel fordultam meg, ahol Danielle feltartott kezeiben két pár fehér, magas sarkú cipő lengedezett.
- Én a-azt nem veszem fel. Fogalmam sincs, hogyan kell benne járni. Legalább három éve nem húztam fel - motyogtam, amit egy hangos jóízű nevetés szakított félbe.
- Ne hülyéskedj. Ez egy alap dolog a ruhához.
- Nekem ez nem fog menni.
- Egyszerű. Az, hogy ebben tudsz menni, minden lánynak vele született adottság. És ez ellen te sem vagy kivétel - észre sem vettem, hogy hangosan fújtam ki az eddig bent tartott levegőmet. Nemlegesen megráztam a fejem, és az ágyamhoz sétáltam, ahonnan egy dobozt húztam ki.
- Nem fogom abban kitenni a lábam - halk beszédem ellenére jól kivehető volt a szobában erőteljes elhatározásom. Danie csalódottan leengedte kezeit, majd a dobozra szegezte figyelmét, amit azonnal felnyitottam. Arca azonnal felragyogott, ahogy észrevette az ugyanolyan kövekkel díszített sarut, amelyet felhúztam lábaimra.
- Meseszép vagy - e rövidke két szó a szívemig hatolt, és úgy éreztem, nem lesz semmi gond ma este. Nyugodtság fogott el, ahogy Danielle megható tekintetére néztem, és hittem, hogy minden jól fog menni. Minden a lehető legjobban.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

hi sweeties! nos, nem is tudom hol kezdjem. nem gondoltam, hogy mostanra hozom a részt, valahogy hamarabb számítottam, viszont rengeteg dolgom volt. táncpróba, fellépés, és napközben is akadt elég dolgom, így csak éjszakánként tudtam írni. sajnálom, hogy így éjféltájt teszem fel, de minek húzzam tovább az időt? remélem tetszeni fog a rész, ami igazából nem is tudom milyen lett, ugyanis eléggé vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban. örülnék, ha pár szót ejtenétek róla!:)
továbbá köszönöm: minden olvasómnak a türelmet, a 13(!) rendszeres olvasót - név szerint is megemlítem őket: ~Cherry~, Bou*-*, Deedy, Yasmine Summer, direction.xx, Ildikó Gyapjas, Bea Styles, Zsófii, Lux, Singh Ashlyn, lola51, Ildikó Nagy, Ano - és az előző fejezethez a négy pipát, és a három hozzászólást - név szerint: lolának, szandinak, és tündinek. nagyon, nagyon köszönöm a kedves szavakat! (L) #imádomazolvasóimat

2013. július 16., kedd

Tizenharmadik fejezet


október 26. - kedd

Szerelem. Eme szó csodákkal bír, egyesek ezt mondják, míg mások pokoli fájdalom jelének titulálják. Hogy ebből melyik az igazság? Magam sem tudtam, hisz sosem éreztem ennek jelentését. Elköteleztem magam, és megfogadtam, nem leszek szerelmes, de rájöttem, mindenki egyszer átéli ezt a csodát, vagy éppen fájdalmat, noha mégsem szeretné. A sors megtanít minket szeretni, de nem mindig mellénk paktál le. Kinek mit jelent a szerelem. Egyeseknek önfeledt boldogságot, míg másoknak sírig tartó szenvedést, mert nem talál viszonzásra elveszett szívük. Vagy mert soha nem lehetnek egymáséi, mint Rómeó és Júlia. Ez a tragédia, mintha egy vékony szálon futna. Nem engedhetik meg maguknak a szerelmük kibontakozását, mert két különböző világba tartoznak, amelyek éles ellentétben állnak egymással, ám ők mégis harcolnak, amelynek a vége halállal végződik. Meghalnak egymásért, minthogy egymás nélkül éljenek. Azt hiszem, ez a harmadik kategória. Magamat, ha be kellene sorolni, talán inkább a második felé húznék. Hogy miért is? Mert az én "szerelmem" soha nem lesz viszonzott egy elérhetetlen fiú által, ezáltal is hasonlít még egy minimálisan Rómeóra és Júliára. Szeretem, de ő más, mint én. Vagy éppen én vagyok más, mint ő.
- Mrs Armstrong. Megismételné, kérem? - szólított fel töprengésemből Mr Path tanár úr, miközben a kezében lévő távirányítóval megállította a filmet. Nem tudtam mit mondjak, csak néztem a jelenetet, ahogy Rómeó és Júlia kettesben van. Próbáltam következtetni, noha már egyszer láttam a filmet, de sosem figyeltem a részletekre, a könyvet meg pláne nem vettem elő. A néma terem csak az én válaszomat várta, miközben egy-egy lány meghatódva törölgette az orrát.
- Szívből szeretni, híven! - Mr Path Owen felé bökött, aki bár tudta a választ, hallgatott. Zöld íriszeit rám emelte, és folytatta tanárunk által elkezdett idézetet.
- Nincs szebb, égni e tűzben! És együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen! Szívből szeretni mámor, elvész közel, s távol! És érezd, a szíved lángol, eltűnt a múlt a mából! - fejezte be halkan, mire a tanár elismerően biccentett felé, de ő még mindig engem nézett.
- Remy kisasszony. Kérem, a filmet figyelje - Mr Path erélyesen szólt rám, ami miatt zavartan kaptam el a tekintetemet Owen ürességtől tátongó zöld szemeitől.

***

"Szia Remy. Igazából többször próbáltalak hívni, de nem voltál elérhető, így gondoltam rád írok. A barátnőm ma érkezett meg Londonból, és szeretne veled találkozni. Sokat meséltem neki rólad, és megakar ismerni. Remélem rá érsz. Ezennel is hivatalos vagy egy vacsorára. Ötkor elugrok érted. Ed.xx" - mosolyogva olvastam végig az SMS-t, amit kaptam, de hamar le is fagyott az arcomról, amint a szalagavatói ruhámra gondoltam. Mégis mi a fenét vegyek fel oda?
"Szia Ed. Sajnálom, dolgom volt suli után, és a vacsorára sem tudok elmenni. Majd máskor. R.xx"
Remegő kézzel kattintottam a küldésre, miközben gondolkoztam "álmaim" ruháján, de gondolataim elkalandoztak. - A terem üres volt, csak egyetlenegy öltönyös fiú várt valakit az egyik lelátón. Kezeit a térdén fűzte össze, tekintetét a földre szegezte. Elindultam felé, ruhám ringatózott csípőmön, miközben "meztelen" lábaimat szedtem, de nem tudtam elérni. Egy szempillantás alatt eltűnt az egész. - Telefonom hangos csörgése vert fel ábrándozásaimból, amin reflexszerűen húztam végig ujjam a hívásfogadás gombon.
- Mégis mi az, hogy nem tudsz jönni?
- Úristen Ed. A szívbajt hozod rám - suttogtam halkan, miközben szívemhez tettem szabad kezemet megnyugtatásképpen.
- Mi olyan fontos dolog, hogy lemondj egy vacsorát? - kérdése számonkérésként hangzott, én pedig lehunytam a szemeim. Anyámra gondoltam, és az ő szokására. Utáltam, ha bárkivel is el kellett számolnom az életemről, de Ed mégis más volt. Ő megértett engem, noha nem tudta a múltamat, mégsem ítélt el, mert más vagyok, mint a többiek. Hosszan kifújtam az eddig észrevétlenül bent tartott levegőmet, és valami hihető hazugságot próbáltam kitalálni, de nem tudtam.
- Még nincs ruhám a szalagavatóra - nyögtem ki egy szuszra.
- Hogy mi? Ugye nem mondod komolyan? - harsány nevetése visszhangzott a kagylón keresztül, én pedig hallgattam, ám szótlanságom elárulta számára, hogy tényleg nem viccelek. - Danielle érted megy fél órán belül. Segít neked választani. Tudom, hogy ti nők, mennyire nem boldogultok ezzel. Hidd el, ő segítségedre lesz - kiosztott parancsain mosolyognom kellett, és hiába tiltakoztam, hogy nekem egyedül is megy, egy "Fél óra"-val lerázott. Ennyit az én döntéseimről.

***

- Istenem. El sem hiszem, hogy megismerhetlek. Ed annyit mesélt rólad. Gyönyörűbb vagy, mint ahogy elmondta. Ó, én balga. Be sem mutatkoztam. Danielle Booth - nyújtotta felém kedvesen kecses kezét a lány, én pedig mosolyogva fogadtam gesztusát. Egy gyönyörű nő állt előttem, aki a  boldogságtól majd kicsattant. Fiatal arcvonása húszéves kinézetet keltettek, és nem is gondoltam, hogy huszonkettőnél több lehetne.Vékony, izmos, karcsú lábairól sütött, hogy évek óta foglalkozik valamilyen sporttal, míg kecses kezei táncra, vagy éppen atlétikára engedtek következtetni. Öltözködése messze inkább volt sportos, mint elegáns, de szörnyen jól állt a lánynak. A sportcipő, testnadrágjával, és fehér, bő felsőjével, ami kidolgozott, lapos hasából engedett láttatni kicsit, tökéletes párosítás volt. Hosszú, derékig érő, világosbarna, éppen hogy hullámos haja pedig gyönyörűen omlott le vállain. Arca tökéletességéről árulkodott, és barna szemeivel azonnal bárkit eltudott kápráztatni. Csak mosolyogtam folyamatos beszédén, ami végigkísért egész úton, miközben beültünk fekete autójába. Röpültek a percek, teltek az órák és már csak arra eszméltem föl, hogy az üzletek sorait járva Danielle keze ismét három ruhával gyarapodott, amivel beküldött az öltözőbe. Mindhárom elbűvölően szép ruha volt, de nekem egy ragadta meg a figyelmem igazán. A fehér, kissé habos-babos, mégis egyszerű ruha derekánál keresztezte magát az anyag, amiből kissé kilátszott a lábam. Melle szegélye arany díszítéssel volt kirakva, melyen különböző minták, díszek helyezkedtek el, amik a mellkasom közepénél egészen a nyakig haladtak föl, különböző formákat járva. Mosolyognom kellett a látványon, és most az egyszer szépnek éreztem magam. Nem számítottak a múltbeli sérüléseim, vagy bárkinek a szava, mellyel a szívemig hatolt. Egyszer én is szerettem volna kiskoromban hercegnő lenni, akit majd a hercege ámulattal nézi. Egy pillanatig akartam ezt az álomszerű csodát. Csak egy pillanatig. Megráztam a fejem, hogy bambulásomból kitérjek, és félve húztam el a függöny szerű anyagot.
- Ez valami fantasztikus. Istenem, de gyönyörű. Mintha rád öntötték volna - Danielle szavai meghatóan csengtek a fülemben, és pár egyszerű, ellentmondást nem tűrő szóval le is zárta a hosszadalmas válogatást - Ezt vesszük meg!

--------------------------------------------------------------------------------------

kis bevezető: nos, megérkezett az új rész, ami szerintem nem lett a legjobb.:( ettől függetlenül remélem tetszeni fog.:)
köszönöm: az előző részhez az öt pipát, és a hozzászóásokat - név szerint: Lolának, Tündinek és Szandinak. (L). #imádomazolvasóimat

2013. július 11., csütörtök

Tizenkettedik Fejezet

október 25. - hétfő

"Későn jövök, ne várj!" - Mindössze ennyit írtam kora reggel egy cetlire indulásom előtt anyámnak, nem mintha várt volna, de nem akartam hagyni magam kérdések ezreivel bombázni, vagy veszekedni emiatt vele, noha tényleg abszolút nem érdekelte a dolog. Nem érdekeltem én. Nagyon régen foglalkozott az állapotommal, az pedig még kevésbé zavarta mikor mit csinálok, vagy éppen hol vagyok, és kivel, ám ha ezek indokok voltak egy hosszú szélcsend utáni jókora veszekedésre, kapva kapott az alkalmon, amikkel egyre kevésbé éreztette szeretetét velem, ami bennem is már elhalványult iránta. Rossz belegondolni, és valakiknek nehéz elhinni,  megérteni ezt. Másoknak természetes, hogy a szüleivel kialakult az apa-lány, vagy anya-lánya kapcsolat. Igaz, nekem is volt benne részem egy ideig, ám legnehezebb időszakomban hagytak el mindketten, noha csak apám költözött el, és anyával, ugyanúgy együtt laktunk, mégis eltávolodtunk az idő során. Ő tökéletes lányt akart, akire büszke lehetett volna élete végéig, azonban én ezt nem tudtam teljesíteni. Ő modellt akart belőlem faragni, de nem a hírhettség miatt, jóval inkább a pénz dominált. Azt akarta, hogy őt húzzam ki őt az anyagi gondjaiból, mert neki nem volt elég apám nekem szánt nagyobb összege minden hónapban, aminek egy- vagy több részét magára, és mindig bővülő ruhatárára költött. Ezért is vagyok púp a hátán, hisz  lelkiismeret miattam nem hagyja, hogy mindent az ő kényelme érdekére költsön. Viszont sosem kötöttem efféle dolgokat az orrára, és ő sem folyt bele ténylegesen az életembe, inkább csak kötekedett vele, vagy éppen felhozta, de legfőképpen inkább az én dühítésemre használta, pedig rólam ez egy idő után lepergett. Többé-kevésbé. Mindössze egyetlen szabály volt fenn az egész házban. A férfiakat tabu volt felhívni a házba, szobába, amikor a másik személy otthon, vagy városon belül tartózkodott. Mindig tudtam, és máig tudom, hogy anyám randizik több férfival is, hisz még jócskán harmincas-negyvenes éveiben jár, bár gyönyörű, tiszta arca még jobban fiatalította, de az úgymond virágzó szexuális életére így sem, úgy sem voltam kíváncsi.

***

- Akkor nem tudsz fellépni - vigyorgott elégedetten Ed. Nem volt helyes, de hallgatóztam. Annyira kíváncsi voltam, mi lehetett olyan sürgős megbeszélés Owen és Ed között, amit véletlenül hallottam meg Adam, és Owen között. Az utolsó óra csengetése után Owen szinte kiviharzott a teremből, én pedig utána osontam, miközben a többiek csendben foglalták el magukat, hisz még több, mint fél óra volt a próbánkig.
- Ne merészelj még egyszer úgy hozzáérni, mint a múltkor, vagy esküszöm - nem fejezte be a mondatot, hisz tudta, Ed megértette, ám ő mégis szórakozottan válaszolt.
- Nyugodj meg, barátnőm van. Viszont igen ínyemre szolgált, egy ilyen gyönyörű lánnyal táncolni, és az, hogy téged dühíteni tudlak ezzel? Az a pláne benne, a múltkori beszélgetésünk után.
- Egy igazi seggfej vagy - vetette oda a szavakat Owen, én pedig erősen gondolkodásba estem. Mégis mi történik? Csak egy válasz lebegett előttem. Owennek barátnője van, aki valószínűleg élvezte Ed társaságát. A szívem hevesebben vert, ami miatt lassan hunytam le a szemem a feltételezésre, és kifújtam a visszatartott levegőmet, majd még egyszer egy mélyet belélegezve nyitottam be lehajtott fejjel a tornaterembe.
- Szia Ed - köszöntem bizonytalanul, és egy gyenge mosolyt küldtem felé, miközben próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy Owenre nézzek.
- Szia Remy - egy hatalmas ölelésre tárta szét a karját, amit én készségesen fogadtam el, majd már csak az ajtócsapódás jelezte, hogy harmadik személyünk kiment a teremből.
- Mizu? Mesélj! - somolygott kedvesen, én pedig egy "semmi érdekes nem történt"-tel lezártam, majd hagytam, hogy inkább ő számoljon be hogy létéről, és jövőbeli terveiről, miközben én készségesen hallgattam, majd már csak a befelé jövő diákokra lettünk figyelmesek, ami jelezte a próba elkezdésének idejét.

***

Fáradtan huppantam le az ágyamba, amikor hétre hazaértem az üres házba, mivel anyám újabb randijára sietett el, felém sem nézve. Csak Ed szavai jártak a fejemben: "Szerdán főpróba, mivel előrehozták csütörtökre a szalagavatót. A ruhát ne felejtsétek otthon, a kellékeket vegyétek fel. Mára ennyi srácok." Ezek a szavak jártak a fejemben, amikor leesett egy súlyos tény. Nekem még nincsen szalagavatói ruhám! Ijedten kapkodtam a fejem a szobában, mintha hirtelen az ágyamon teremhetne egy ruha, mint a tündérmesékben a hercegnőknek, akiknek ilyesfajta problémájuk volt. Csak egy gond volt ebben az egészben: ez a valóság, nem egy mese, és ebben a világban nem nekem szánták a hercegnő szerepét.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

sziasztok! mint látjátok, meghoztam a részt, amit igazából mára mondtam biztosra, viszont nem tudom eldönteni, hogy most mikor is van, mert pont éjfélt ütött, vagy mutat az óra - ne is figyeljetek a felesleges fecsegésemre, ugyanis ilyentájt bármi van, és fáradt vagyok, csak úgy dőlnek belőlem a szavak - . nem lett valami eseménydús, és hosszú sem lett. az első fele, mint olvastátok, inkább az Remy anyukájáról szól, a második fele pedig csak úgy lebzsel az űrben. DE! ennek ellenére remélem tetszeni fog! és sajnálom, hogy tegnapra mondtam, de nem volt időm írni, ugyanis nem voltam itthon, így elővettem a hagyományos füzetet, tollat, és ott kezdtem el összeállítani, ahol sokkal hosszabb egy részt megírni. miközben írod az egyik mondatot, a következőt elfelejted, így kicsit bajlódtam, de megszületett. a következő részekről annyit, HOGY:  nagyjából felírtam, mikor mi lesz benne, szóval a következő rész fejben összeállt, viszont nem ígérem holnapra. inkább szombat, vasárnap fele fogom hozni.:)
köszönöm: az előző fejezethez a két kommentet Katinak és Lolának (!), a pipákat, a blog feliratkozóit, és a majdnem 3500 oldalmegjelenítést.:) köszönöm lányok! imádlak titeket!(L)
ps: annyit esetleg megkérdezhetek, hogy hogy tetszik az új kinézet? nagyon örülnék pár véleménynek róla....:)

2013. július 9., kedd

Tizenegyedik Fejezet



október 22. - péntek

Két hét. Kimondva ez nem sok időt jelentett, de nekem igenis nehéz volt túlélni. A magamnak tett vallomás csak rontott a helyzeten, és már nem tudtam ránézni a mellettem ülő fiúra. Igen, két hét telt el. Két hosszú hét, amelynek minden napját szinte szenvedve éltem meg. Hiába próbáltam kontrollálni érzéseimet, nem ment. Egyszerűen nem tudtam Owent kiverni a fejemből. Mindenhol ott volt, én pedig már oda se tudtam figyelni az órákon, hisz csak az üres padját bámultam szüntelenül, és hiába próbáltam elfelejteni, nem ment. A beismerést, miszerint szeretem, nem tudtam elnyomni magamban, és ez olyannyira belevésődött a gondolatomba, hogy akaratlanul is őt képzeltem mindenhová. És ez ma sem változott. Nem tudtam, mi fájt jobban. Az, hogy nem mertem a szemébe nézni, mert tudtam, hogy ő nem érez irántam úgy, vagy az, hogy a lehetetlen után vágyódtam, mert ez nem volt más. Hihetetlen vágyat éreztem, hogy megérinthessem, hogy beletúrhassak göndör fürjeibe, amelyek ma is olyan észveszejtő látványt nyújtottak. Azt hittem, ezt a napot kicsivel jobban fogom megélni, de amikor megpillantottam a reggeli jelzőcsengőnél, azt hittem elájulok. Nem tudtam, mit csináljak, hisz nem készültem fel erre. Nem készültem fel Rá. Két hét után, amikor életemben egyszer figyelmetlenül léptem volna be a terembe, a maga nyugodt pénteki hangulatával, ott volt Ő. Fekete farmert viselt, hozzáillő fekete bakanccsal, sötétkék ingje lazán volt feltűrve kidolgozott karjain, nem beszélve a tükröződő nyakláncáról, amely oly' szépen ragyogott a kigombolt inge alatt. Nem akartam elhinni, de amikor rám nézett oly' zölden csillogó szemeivel, mintha rabul ejtett volna. Csak bámultunk egymásra, noha a barátai a társaságuk figyelme alá ejtette, ő mégis engem nézett. Hirtelen kaptam el a tekintetem róla, amikor Adam fejével követte Owen tekintetének irányát. Ideges, feszült volt az egész napom. Nem mertem felnézni a padomból, noha minden becsengőkor belerúgott a székembe, amit nem értettem. Miért foglalkozik velem? Miért láttam ma reggel azt a különös csillogást a gyönyörű íriszeiben? Egész nap ezen gondolkoztam, és nem is figyeltem az osztálytársaimra, akik egy-egy "kedvesebb" mondattal kötöttek bele a viselkedésembe, vagy éppen öltözködésembe. Sosem értettem, miért nem tudtak levegőnek nézni, figyelmen kívül hagyni, vagy kifogyni a beszólásokkal, amikkel engem illettek, de engem ez már mégsem érdekelt. Amikor megláttam Őt, nem tudtam nem Rá gondolni minden egyes percben, aki most itt ül tőlem körülbelül két méterre. Péntek, hetedik óra, testnevelés. Ennél még az alhasi görcseim is rosszabbak, ami miatt felmentést kértem mára. Mégis, inkább futottam volna iskolaköröket, mint itt ülni vele, akinek szemeit folyamatosan magamon érzem, és szinte lyukat váj az oldalamba. Annyira szerettem volna felé fordulni, de nem mertem. Három hét hiányzás után, újra látni minden egyes órában, kínosabb volt, mint az utóbbi három hétben bármi. Miért nem vagyok olyan, mint a többiek? Miért nem tudok megszólalni, bárki hozzám szól? Úgy szeretnék egyszer, csak egyetlen egyszer normális lány lenni, akinek vannak barátai, törődő szülei, egy szerelme, aki magáért szereti, és ezzel meg is elégednék, hisz nem kéne több. Csak egyszer nem szeretném egyedül érezni magam a nagyvilágban. Szeretném ha normális életem lenne, mert sokszor úgy érzem, nincs értelme az életemnek.
Nem értelek - szólalt fel hirtelen a mellettem ülő, angyali teremtés. Kérdőn néztem felé, amit bár ne tettem volna. Amint rám nézett szemeivel, azonnal elfordítottam tekintetem, és az éppen előttünk elhaladó, izzadt lányokat néztem, noha még így is gyönyörűen festettek.
Nem tudom, mire gondolsz - motyogtam halkan, és oly’ érdekesen néztem a cipőimet, mintha legalábbis a kedvenc sorozatomat látnám benne. Hitetlenül rázta meg a fejét, aminek hatására göndör fürtjei lágyan kócolódtak össze, és homloka előtt állapodtak meg, amit gondosan hátrasimított kezeivel, de mielőtt megszólalhatott volna, a kicsengő fellélegzést nyújtott számomra. Minél hamarabb el akartam tűnni, és már indulásra készen voltam, amikor valaki karomnál fogva visszarántott. Közelsége megrémisztett, ahogy felkaromat szorosan magához vonta, és a fülembe suttogott.
- Ne szórakozz velem, megértetted? - kérdése, vagy inkább felszólítása oly’ hirtelen jött, hogy levegőt is elfelejtettem venni, és inkább csak erőtlenül bólintottam, noha nem értettem ezt mire mondta.

***

- Egy hét van a szalagavatóig. Mindenkitől fegyelmet szeretnék kérni. Már csak három alkalom, és vége. Megszabadulhattok tőlem. Vagy nem - mosolygott sunyin tánctanárunk, miközben próbálta a csoportot irányítani, több-kevesebb sikerrel. Mindenki a péntek lázában égett, és a mai buliról pletykáltak, amit Adam szervezett a házában. Hogy én ezt honnan tudom amikor nem vagyok a vendégek listáján? Egyszerű. Az egész iskola erről beszél. Adam szülei elutaztak a hétvégére, így teljesen üresen maradt a ház, és noha az anyukája megtiltott bármiféle partit, ő ellenszegülve fogadalmának rögtön indulásuk utánra meghívta az embereket. Már a csapból is erről az "állati" partiról lehetett hallani, és noha nem mutattam ki, mennyire érdekelt a dolog, igenis rosszul érintett, hogy mindenki ott lesz rajtam kívül.
- Háromszor próbáljuk el hibátlanul a táncot, vagy maximum egy-két bakival, és szabadok vagytok. Hamarabb elengedlek titeket, és mindenki mehet a dolgára. Mindössze tizenöt-húsz perc. Ennyit kérek tőletek. Értve vagyok? - kiabálta túl a tömeget Ed, mire a teremben hirtelen csend lett, és a párok rögtön a tánctérre tértek várva a kezdő ütemet. Csak én álltam ott egyedül, lehajtott fejjel, miközben valakinek zöld szemeit folyamatosan magamon éreztem, majd megszólalt az első akkord, és ideiglenes - vagy talán végleges - párom mellém sietett, és egyik kezével átkarolta a csípőmet, közelebb vonva magához, míg a másikkal kecsesen fogta meg jobbomat, amelyet a levegőbe emelt amolyan "keringőfogásban".
- Istenemre mondom, az a kölyök a szemével megtudna ölni, ha lehetne - suttogta ezt a rövid mondatot közelebb hajolva a fülemhez, én pedig kérdőn vontam össze a szemöldököm, és szemeibe néztem, mire egy picit lejjebb engedte kezét, éppen hogy a fenekem felett megállva. Szemtelenül elmosolyodott látva zavarodottságomat, és döbbenetemet, amikor a kelletnél közelebb húzott magához, de egy hirtelen fordulás ki is billentett a gondolkodásomból, és szemben találtam magam Owen ideges tekintetével, amint engem nézett, majd felállva helyéről a lelátó lépcsői felé bicegett sérült kábával, azt hittem, menten elájulok. Istenem! Remegve fújtam ki az eddig bent tartott levegőmet, és lassan lehunytam a szemeimet. Ahogy távolodó alakjára lestem, menten kikapcsolt az agyam, és csak a szívem heves verését éreztem. Ismét.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

egy kis bevezető: először is szanditól kérnék bocsánatot, hogy nem tudtam hozni hamarabb a részt, de sajnos nem úgy jött ki a lépés, és akadt egy kis problémám itthon, na meg dolgom is volt bőven, szóval tényleg nagyon sajnálom, viszont remélem jól telik a tábor!:) másodszor: fogalmam sincs, milyen lett ez a rész, de remélem megérte várni.. nem lett a leghosszabb, ezt bevallom. az igazság az, hogy nem tudom mikor jön a következő rész, és nem akarok ígérni se semmit, de próbálom minél előbb hozni, noha most nincs valami sok időm írni.
VISZONT!
köszönöm: a két kommentet szandinak és lolának (L) a feliratkozókat, az oldalmegjelenítéseket, a pipákat! #imádomazolvasóimat <3

2013. július 5., péntek

Tizedik Fejezet


október 7. - csütörtök

A nap hét ágra sütött, amely éles ellentéte volt az esti viharnak. Meleg, fulladt időben indultam az iskola felé, miközben magamban szitkozódtam az átkozott frontok miatt. Fejfájás lett úrrá rajtam a hirtelen időváltozás miatt, és kicsit szédülten baktattam tovább az úton, egészen a gimi bejáratáig. Ahogy végignéztem a diákokon, rögtön az öltözködésükön akadt meg a szemem. Csőtoppok és nadrágjaik színkavalkádja ütötte meg a szemem, és ahogy végignéztem magamon, eltorzult az arcom. Tudtam, hogy hogyan öltözködöm, ám sosem változtattam rajta, és nem is fogok, hisz a ruhatáram jellemezte a személyiségem. Szürke pulcsi a ragyogóan sütő nap ellenére is, fekete farmerral. A sötét színek épp olyan unalmasak, mint az életem, és épp oly' zárkózottak is. Sosem fogok kitűnni a tömegből, így mindig én leszek a fura lány, akin minden idegen szeme csak átsiklik rajtam. Azt hiszem, mindig is ezt akartam, hogy ne legyek olyan, mint a többiek. Jelentsek valamit, de ezt akkor sem olyan áron fogom megvalósítani, hogy feltűnő ruhákat hordok, hangosan nevetek egy-egy viccen, mindig menőkkel lógok, noha nem bírom őket, eltiporom a gyengébbeket, vagy éppen beszólok bárkinek is, és nagyszájú leszek. Én nem akarok ilyen lenni, és nem is leszek, bár sosem fogom tudni kimondani a véleményemet, mert félek az emberektől. Ezért sem hiszem a tegnapi napot, hogy azokat a dolgokat Owen fejéhez vágtam. Sosem volt rám jellemző ez, és sosem mondtam ilyen dolgokat senkinek az elmúlt időszakban. Nyomasztott, hogy Owen előtt megváltoztam. Zavart, hogy vele beszélni akartam, míg más elől inkább elmentem, vagy elfordultam, csak, hogy ne kelljen elkezdenem vele csevegni. Nem buktam még ki senkire ilyen miatt, hisz ez csak egy apróság volt, amit már megszokhattam volna, mert nap, mint nap rosszabbakat vágtak a fejemhez. Mégis, ha Owenről volt szó, a szívem erős vitába szállt mindig az eszemmel, és rendíthetetlenül tört előre. Nem akartam ezt, de megtörtént, amit mostmár muszáj volt bevallanom magamnak. Szerelmes lettem Owen Greene-be.

***

- Miss Armstrong. Meghallgathatok egy csodás feleletet? - szólított fel hirtelen a naplóból kinézve Mr Path, az irodalom tanárunk.
- Tőle mindent lehet hallani, csak csodás feleletet nem - utánozta a tanár hangját Brit legjobb barátnője, Evelyn, majd gúnyosan elmosolyodott, és folytatta. - Bár, ha a némaság ezt jelenti, akkor csak tessék - Brit hangosan felröhögött, ami által az egész osztály kuncogásba kezdett, én pedig lehajtott fejjel mentem ki a tábláig. Még mai napig nem jöttem rá, miért hisz mindenki totálisan hülyének. Rengeteget tanulok, mert a tavalyi év nagyon sok kihagyás volt, és épphogy átcsúsztam mindenből kettessel. Minden tanár megjegyezte, én viszont azóta jobb belátásra bírtam magam. Szeretnék elköltözni Londonba, és egy neves művészeti egyetemen szeretnék tanulni.  Mindent megakarok tenni, hogy megváltoztassam a hanyag, lusta, és értelmetlen szinonímákat a tanárok fejében. Mindent.
- Evely, inkább lapozgassa a könyvet, mert Remy után maga jön. A többiek, akik pedig röhögnek, ne akarjanak egy szaktanárival hazatérni - mosolygott idétlenül Mr Path, hisz tudta, nála van az aduász, ezáltal szám jobb sarka pedig mosolyra húzódott, amiért nem hagyta figyelmen kívül a megjegyzést, mint a legtöbb tanár.
- Ms Armstrong. Beszéljen nekem a művészeti-irodalmi korszakokról. Irányzatok, stílusok - adott ihletet a tanár, nekem pedig beugrott, ám a kérdés végén a teremben néma csend lett, és minden szempár rám szegeződött, ami frusztrálóvá vált számomra, de amint Mr Path kipillantott, mindenki a könyvét bújta. Hálát adtam a tegnapi napért, amiért a kedvenc tanárom órájára igyekeztem normálisan tanulni, így röpke tíz perc után egy négyes felelettel a helyemre mehettem. Mosolyogtam magamban, hisz teljes mértékig megvoltam elégedve a jegyemmel, ám a jókedvemnek hamar vég lett, amikor megbotlottam Nath teljesen véletlenül kirakott lábában, és szó szerint beestem a padomba. Hangosan felszisszentem a könyököm miatt, ugyanis azzal fogtam fel a testem. Mindenki hangos röhögésben tört ki, én pedig a sírás határán voltam, de nem tehettem, hisz nem engedhettem meg magamnak. Nem adhattam meg nekik azt a lehetőséget, hogy sírjak. Nem, még nem.

***

A tegnapi táncóra elmaradását ma duplán bepótoltuk, és addig haza sem mehettünk, míg Ed ki nem hajtotta belőlünk a lelket is. Szinte alig bírtam normálisan levegőt venni, amikor Ed egy hangos "Ennyi volt srácok mára"-val nem zárta a próbát.
- Hazavigyelek, Remy? - szólt rám indulásom pillanatában.
- Hazasétálok, de azért köszönöm Ed.
- Ne kéresd magad. Hullafáradt vagy.
- E-ez nem igaz. Csak.
- Csak többet is sportolhatnál - fejezte be helyettem nevetve Ed.
- Vicces vagy - motyogtam az orrom alatt. Oké, tudom, hogy nem vagyok egy sportember, de akkor is. Kelletlenül hagytam, hogy felvegye a földre ledobott táskám, és már követtem is. Fáradtan huppantam be a már jól ismert Range Roverbe, és szinte csak bólogattam Ed mondandójára, noha nem értettem belőle semmit. Késő volt, és fáradt voltam, mégis amikor beértem a házba, nem tudtam pihenni, hisz az anyával váltott heves szócsatám felnyomta a vérnyomásom. Megadva magam csaptam be a szobám ajtaját, és ráfordítottam a kulcsot. Dühös voltam, amiért nem hogy a világ ellenem van, de még az anyám is. Nem gondolkodtam csak cselekedtem, és mire észbe kaptam, már lap, és ceruza volt előttem. Nem akartam mást, csak kirajzolni magamból az indulataimat, ahogy mindig is szoktam. Mindig segített, erőt, lendületet adott. Olyan volt nekem, mint drogosnak a drog. Egyszerűen nem tudtam nélküle élni, noha senki nem tudta rólam, mit csinálok éjszakánként a szobámba zárkózva egyedül. Hogy a meggyötört lány hol mutatja ki az érzéseit. Mint az író az írásában, én a rajzban láttam a reményem. A legnagyobb reményem.


------------------------------------------------------------------------------------------------------------



egy kis bevezető: nos, megérkezett egy újabb rész, és már a tizenegyedik fejezet is írás alatt van, amit valószínűleg vasárnap este meg is kaptok! addig is remélem tetszeni fog a tizedik rész!:)

köszönöm: az előző fejezethez a hat pipát, a két megjegyzést szandinak és lolának! ezenkívül a 11 rendszeres olvasót, és a 7 bloglovin követőt!:'3 #szeretemazolvasóimat

2013. július 2., kedd

Kilencedik Fejezet


október 6. - szerda (FOLYTATÁS)

Ideges voltam, hisz sosem jártam még Owennél, és most itt álltam a szobájának az ajtaja előtt. Nem is tudom, mit képzeltem, amikor megígértem Richinek, hogy úgymond helyettesítem. Élesen szívtam be a levegőt, amit lassan fújtam ki, majd most vagy soha alapon bekopogtattam. Kezeim remegtek, és még nem álltam készen rá. Még most sem tudom, miért vagyok itt. Én nem tartozom ide. Már majdnem szándékomban állt elhagyni a szoba ajtaját, amikor egy éles, rekedt hang szólalt fel az ajtó mögül, ami miatt felgyorsult a szívverésem. Pusztán a hangjától.
- Szabad! - csak egyetlen szó volt, nekem pedig földbe gyökereztek a lábaim, noha próbáltam mozgásra bírni őket. Csak álltam, és vártam, de még én sem értettem, mire. - Ki az? - jött idegesebben egy újabb kérdés, és én reflexből kaptam a kilincs után. Remegve fújtam ki a hosszú másodpercek óta benn tartott levegőt, miközben kezeimmel nyitottam ki a zárat.
- Szia - hangom bizonytalan volt, és szinte csak suttogásnak hatott a hatalmas szobában. Ránéztem, de bár ne tettem volna. Ott volt előttem teljes életnagyságban, helyesebben, mint ahogy mindennapi gondolataimban megjelent, és a szemei is jobban csillogtak, mint ahogy emlékeztem. Annyi különbséggel, hogy a lába gipszben volt, minden porcikájáról sugárzott a tökéletesség, ám az arcáról sütött a megdöbbenés, és egy árva szót nem tudott kinyögni. Résnyire összehúzta szemeit, majd megemelte szemöldökeit.
- Te mit keresel itt? - nem tudtam kiigazodni hangjából, hisz szinte köpködte a szavakat, amitől legszívesebben kifutottam volna a világból, de mégis közelebb mentem ágyához, és útközben az íróasztalára tettem a felküldött ebédet.
- C-csak a j-jegyzeteket hoztam. Már megyek is - remegtem, arcomat pír öntötte el, miközben kapkodtam ki a táskából a papírokat, amelyek siettségemnek és ügyetlenségemnek köszönhetően szanaszét repült a szobában. - Hihetetlenül béna vagyok - mormogtam, és szinte a sírás környékezett a kialakult helyzettől, de Owen erre még rátett egy lapáttal.
- És ezt nem én mondtam - kuncogott halkan, mire én megalázottan néztem fel rá. Azonnal felpattantam, és szinte hozzá vágtam a lapokat. - Hé, hé. Csak vicceltem. Ne menj már el - kapott kétségbeesetten kezeim után, amivel visszarántott. - Sajnálom. Csak kérlek ne menj el - suttogott, én pedig kezeinkre néztem, ahol találkoztak. Perzselte meleg érintése a bőrömet, és akarva, akaratlanul is egy halk sóhaj hagyta el a számat. Úgy szorította csuklóm, mintha bármelyik pillanatban kirohanhatnék a szobából, de nem tettem volna meg. Valami visszarántott. Ami nagy, és erőteljes volt. Valami, amit nem tudtam beazonosítani.

***

A szobát a megvilágított nap sugarai még gyönyörűbbé tették. Tengerészkék falszín, és a sötétkék-világoskék mindenféle színkavalkádja tette hangulatosabbá, mint az összes többi helyiséget. Szemügyre vettem, amíg Owen a jegyzetekkel volt elfoglalva, ám kezemet még mindig fogta, bár lazábban, mint nemrég, mégis egy-egy kisebb mozgolódásom miatt szorított fogásán. Mintha nem akarta volna, hogy elmenjek, de tudtam, hogy hülyeség, noha ez tűnt a legvalószínűbb magyarázatnak. Tekintetem végigsiklott a szoba minden egyes kis négyzetcentiméterén. Közepén két babzsákfotel helyezkedett el, amelyek szemben voltak a tv-vel, ami a playstationnel volt összekötve. A játék mellett millió dvd, és egy házimozi-rendszer hevert a földön, vagy éppen ahol helyet kapott. Zászló a falra aggasztva, ami - mint szinte minden más a szobában - , a fociról szólt. Kupák, érmek, díjak tömkölege borította a polcokat, falakat, majd egy-egy régebbi kép helyezkedett el a laptopja mellet. A családjáról, és néhány barátjáról.
- Szép szoba - törtem meg a hosszú percekig tartó néma csendet, magam sem tudom miért, hisz az utóbbi éveimet ez jellemezte. A csend.
- Igen, az - válaszolta mosolyogva, miközben igenis jól szórakozott lányos zavaromon. Semmit nem beszéltünk, csak hol ránéztem, hol pedig a padlót, vagy éppen a plafont fixíroztam, ám az ő tekintetét magamon éreztem, ami még jobban felgyorsította a szívem dobbanását. Lyukat vájt oldalamba, noha ezt cseppet sem tartottam jónak. Csak azt akartam, hogy minél hamarabb kint legyek ebből a szobából, hisz légzésem már nehézkes volt. Szinte alig kaptam levegőt, és a kínos csend tovább fokozta megilletődöttségemet. Elakartam menni, de ez a feladat, ami pofon egyszerűnek tűnt, nem ment, ugyanis meggátolt benne valami, vagy pontosabban valaki. Percek múltak, és én csak az óra kattogását hallottam a külvilágból. Nem akartam megszólalni, de szinte már fájt a némaság, ami körül vett minket. De mégis mit mondhatnék? Miről szoktak beszélni a menők? És én miért nem tudok egyszer értelmes ember módjára viselkedni? - ezek, és ehhez hasonló dolgok cikáztak a gondolataimban, amivel szinte felőröltem magam. Csak akartam valaki, aki beront azon az ajtón, amin majd szinte észrevétlenül kimehetek, és végre hazamehetek a csendes házba, de tudtam ez csak a filmekben van.
- Öhm. Írtam neked - dobtam fel rögtön azt a dolgot, ami már régóta nyomasztott lelkileg, és amiért ezernyi okot állítottam össze, miért nem írhatott vissza.
- Láttam - válaszolta nemes egyszerűséggel, nekem pedig akkor tátva maradt a szám.
- É-és ilyenkor n-nem illik válaszolni?
- Nem volt kedvem - szóval ennyi. Ez az egy, amire nem gondoltam. "Nem volt kedvem." - De ha olyan nagyon érdekelt volna az állapotom, nem azon a fránya közösségin írsz, hanem talán eljössz, vagy felhívsz.
- M-miért nem mindegy, hol írok? É-és egyáltalán minek jöttem volna be, amikor váltották egymást a diákok? Hisz az egész suli erről beszélt. "Owennél voltam tegnap, és szörnyen néz ki" - utánoztam az alsóbb éves cafkák hangját, majd mérgesen, suttogva folytattam. - É-és amúgy sem tudom a számod.
- Oh, szóval kerestél? És hallgatóztál? Nem szép dolog az emberek háta mögött kutakodni válaszok után - elengedte a kezem, és pimasz mosolyra húzta a száját, ami miatt még jobban felment bennem a pumpa.
- N-nem, nem akartalak látni, azért nem jöttem el. És nem, nem hallgatóztam, csak egy kicsit hangosan beszél mindenki, amikor rólad van szó. H-hisz te vagy a nagy Owen Greene, és nem mellesleg egy seggfej. Csak is azért érdeklődtem az állapotod iránt, mert Ed megakarta tudni, táncolni fogsz-e, mert ha nem, felajánlotta, hogy szívesen lesz a táncpárom. És tudod, mit? Elfogadom, mert remélem nem leszel ott, és nem kell veled még csak érintkeznem sem. Ne hidd azt, hogy te vagy a világ közepe, és hogy minden rólad szól. Képzeld ne hidd, hogy a saját akaratomból jöttem ide. És nem, nem tudom most mi a francot keresek itt, de már vedd úgy, itt sem vagyok - dühösen suttogtam a szavakat, olykor értelmetlen mondatokat, és meg sem várva Owen reakcióját, elrohantam. Nem tudom, mit miért mondtam, és azt sem tudom, mit miért teszek, csak annyit tudtam, hogy eszméletlenül dühös voltam, és nem csak Owenre, hisz visszagondolva az eseményekre, talán nem is mondott semmi olyat, vagy akkor, abban a pillanatban kissé felnagyítottam a dolgokat. Azt hiszem, inkább magamra voltam mérges, vagy az egész életemre. Már nem tudom.


------------------------------------------------------------------------------------------------------------



köszönöm: az előző fejezethez mayanak és szandinak a kommentet, a tíz rendszeres olvasót, és a négy pipát! imádlak titeket, lányok!