Nyolcadik Fejezet

KÉT RÉSZRE BONTOTTAM!

október 6. - szerda

Amint kipattantak a szemeim a mély alvásból, hiába próbáltam magamra erőltetni, hogy visszafeküdjek, nem ment. Csak Owen járt a fejemben. Tegnap nem volt elég merszem elmenni hozzá. Vagyis nem is azzal volt a gond, mert elmentem, de a kapujuknál inába szállt a bátorságom, és azon nyomban visszafordultam. Akkor, ott úgy éreztem, nem akartam máshol lenni, mint a biztonságot nyújtó házban, ahol általában az üresség kong, amikor anyám nincsen itthon, hisz rengeteget dolgozik. Mégis, amennyi időt együtt töltünk, csoda, hogy nem robbant ki a harmadik világháború rosszabb esetekben. Persze vannak a békésebb viták, amikor egyszer-egyszer belém köt, de ezeket próbálom magamban legyűrni, és nem visszaszólni. Több-kevesebb sikerrel. Hiába akarok elmenni innen, egyszerűen nem tudok. Az apámmal régóta nem tartom a kapcsolatot, az anyám meg miért is segítene anyagiakban?! Hisz annak él, hogy megkeserítse az életem minden napját, így teljesen le vagyok égve pénzügyileg. Gondolkoztam már álláson, de sosem sikerült egyet sem találnom. Vagy nem szerettem azt a munkát, vagy a főnökök nem szerettek engem. Ez  második problémám, Owennel szemben. Hisz kijárna egy átlagos lánnyal, akinek nem dúsgazdagok a szülei? De ha ez nem is számítana, Ő, és én soha nem leszünk együtt. Hiába álmaimban magaménak tudhatom, a valóságban rám sem hederít, hisz tegnap is feleslegesen írtam neki egy üzenetet, nem válaszolt rá. Egy ideig úgy voltam vele, biztos nem volt netközelben, de az Isten szerelmére is! Ez a huszonegyedik század, okostelefonokkal, mobilnettel, mindennel. De azért én egészen ma reggelig vártam egy nyavalyás választ, az egyszerű kérdésemre. Kicsi görcs nőtt a gyomromban, ahogy emailjaimat vizslattam, de semmi. Az ég világon semmi.

***

Ma igazán semmi, vagy inkább senki nem tudta lekötni a figyelmemet. Néha órák közben csak arra lettem figyelmes, hogy az ő padját bámulom, és keresem a teremben, noha tudom, úgy sem találom meg. Kezdett ez az egész már az agyamra menni, és nem tudtam magamnak parancsolni. Csak az az egy kérdés kavargott a fejemben, hogy miért érdekel annyira? Az utóbbi napokban a hiányzása furcsa érzéseket váltott ki belőlem. Nem értettem, miért akarom látni. Régen nem ez volt. Csak egy volt a sok közül, és két és fél hónap hosszú nyári szünetig nem is érdekelt, mi van vele. Most pedig nem telt el úgy perc, hogy ne gondolnék rá. Féltem bevallani magamnak, és talán az volt a legnehezebb, hogy az eszem, és a szívem folytonos csatában álltak, de végül az agyam kitűzte azt a bizonyos fehér zászlót. Feladta a harcot, amire a szívem nem képes, noha sejti, hogy ő is egy elérhetetlen dolog a sok közül. Mégis reménykedik. Mégis reménykedem.

- Hé Remy. Beszélhetnénk? - állított meg utolsó óránk után Rich. Furcsán néztem rá, és aprót bólintottam, mire folytatni kezdte. - Tudod, én szoktam elvinni Owennek a házit, de ma nem érek rá. Fociedzésre megy az egész osztály. Szóval megtennéd ezt a szívességet, és elmennél hozzá?

- Most komolyan kell házit vinni neki? És ezt pont te szoktad megtenni?

- Ne nézz olyan furán. Tudod, az anyja mániákus. Mindegy, hogy Owen nem írja le, ott kell lennie. Csak így nyugszik meg a házisárkány - mosolyodott el halványan. - Szóval?

-Miért nem Brittany viszi?

- Agyfa. Mármint az idegeire megy - javította ki gyorsan magát, és mélyen a szemembe nézett. Wow. Életemben nem beszéltem ennyit vele, de ezzel a pár mondattal is olyan dolgokra vett rá, amit talán soha az életben nem tettem volna meg.

***

Azt szokták mondani, semmit ne halasszunk el az életben, hisz egyszer élünk, és ki kell élveznünk minden egyes percét, meg kell próbálni mindent. Ilyen alapon sétálok most a macskaköves úton. Csak egy pillanatra gondolkoztam el, és már csak azt vettem észre, hogy a lábaim megállnak a hatalmas, kovácsoltvas kerítés előtt. Féltem, de muszáj volt eljönnöm, hisz megígértem, de még most sem értem. Ilyen nagy nyomás alatt tartja az anyja?

- Miben segíthetek hölgyem? - tárta ki a kaput egy ősz hajú, hatvanas éveiben járó férfi, aki - ha jól tudom az öltözködéséből ítélve -, az inas lehetett.

- J-jó napot. É-én csak Owenhez jöttem. A házit hoztam - dadogtam.

- Az úrfi bent van a szobájában. Menjen fel hozzá. Majd a szobalányok eligazítják - régies beszédstílusán muszáj volt elmosolyodnom, és aprót biccentettem köszönetem jeléül. A hatalmas ház felé indultam, miközben szájtátva gyönyörködtem az elém táruló látványban. Lassan lépkedtem a térkővel kirakott úton, miközben minden négyzetcentijét bámészkodva figyeltem a csodálatos kertnek. Zsúfolásig tele volt tarka virágokkal, örökzöldekkel, és mindenféle növénnyel, amely ennek ellenére mégsem volt csicsás, hanem elegánsan, szépen volt elrendezve, amelyen minden idelátogatónak a szava eláll egy pillanatra. A hatalmas udvart középen egy szökőkút díszítette, amely középen egy angyalt ábrázolt, körülötte pedig két pad állt majdhogynem üresen. Észre sem vettem, de a hely csodálásából egy hirtelen jött torokköszörülés zökkentett ki, én pedig odakapva a tekintetemet néztem az előttem álló gyönyörű Hölgyre. Nem tudtam, miként köszönjek, noha már millió felnőttel találtam szemben magam, ő mégis más volt. Az Ő anyukája volt.

- Csókolom - nyögtem ki végül a legbénább üdvözlést zavaromban, és pirultan szegeztem le az arcomat a földre, amikor megláttam Ms Greene döbbent arckifejezését, majd folytattam, hátha menthetem a menthetőt. - Remy vagyok. A házit hoztam Owennek.

- Tudom, kincsem - mosolyodott el halványan, amikor ismét ránéztem - Richard telefonon felhívott, hogy szóljon. Igazából furcsáltam, amikor megemlítette a Remy nevet. Nem tudtam, hogy az osztálytársa vagy a fiamnak. Hallottam már rólad, hisz sokat mesélt, de azt hittem, egy alsóbb évesről cseveg - méregetett furcsán, de nekem megakadt két szónál az agyam, és a szívem hevesen kezdett verni. "Sokat mesélt." Ezt mégis, hogy értsem? Nem, Remy, nem. Ne képzelj bele többet. Biztos annyiról számolt be, hogy mennyire egy idegesítő, és különc lány vagyok. Semmi több - hitegettem magam, majd gondolatom elterelésére inkább felnéztem Ms Greene-re.

- Adjam oda önnek, vagy - nem hagyta befejezni a mondatom, szinte azonnal közbevágott.

- Menjél fel nyugodtan, fent van a szobájában. Ma még csak enni sem akart. Napok óta valami baja van, de nem vagyok képes kihúzni belőle. Hátha te szóra tudod bírni - kérlelően rám mosolygott, de nekem csak egy "nem hiszem, hogy ez menni fog" motyogásra tellett. Az előző morgásomat figyelmen kívül hagyva kísért be a házba, ahol most jártam először, és amely belülről is ugyanolyan gyönyörű és káprázatos volt, mint kívülről. Miért lepődöm meg? Elegáns, kifinomult ízlés jellemezte az egész helyiséget. A falak a kapucsínó, és világos barna árnyalatai közt játszadoztak, néha keverve egy kis barackvirággal. A bútorok sötét tölgyből készültek, a nappalit díszítő kandalló barna márványból volt kirakva, így legtöbbet ez a szín dominált mindenhol. Egyszerű, mégis meseszép, és nem mellesleg otthonos.

- Gyönyörű lakás, Ms Greene.

- Köszönöm - zárta rövidre a témát, és máris egy tálcát nyomott a kezembe. - Ezt felvinnéd légyszíves annak a lusta kisfiamnak? Felmondott a mai nap a szobalány. Kész őrültek háza volt. Az előbb viharzott k az ajtón. Azt sem tudom, hol áll a fejem, és az én drága Payton gyermekem, nem képes semmire. Megkértem, segítsen a bátyának, de semmire sem hajlandó. Kész rémálom - csevegett összefüggéstelenül Owen anyukája, én pedig kicsit nyugtalanul éreztem magam. Nem akartam tovább hallgatni, mert tudtam, hogy nem tartozik rám, de ő csak mondta, és mondta. El sem hittem, hogy hol is állok éppen, és ki is beszél hozzám. Nem tudtam felfogni a helyzetet, amire oly' régóta próbálok felkészülni, de egyszerűen nem ment. Itt álltam. Az Ő házában, az Ő anyukájával, mindössze néhány lépésre az Ő szobájától. Azt hiszem, erre legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Pár pillanat, és láthatom. Csak pár pillanat.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

köszönöm: szandinak a kommentet, és remélem, jól fog telni a táborod - majd nyugodtan beszámolhatsz, hogy milyen volt, akár itt, vagy igazság szerint bárhol megtalálsz -.:D:D A négy pipát, és a kilenc rendszeres olvasót.:) Nem tudom, mennyi igaz ebből a Google Reader-s dologból, de ha tényleg megszűnne ez az egész, akkor bloglovinon is elérhető vagyok (rendszeres olvasók alatt van), és persze ott is köszönöm a már meglévő négy olvasót.:)  ps: remélem jól telik a nyaratok, és sajnálom, hogy nem olyan gyakran hozok részeket, de nekem is rengeteg dolgom van. sajnálom!

Hetedik Fejezet

október 1. - péntek

Negyedik táncpróba, és ebből három pár nélkül. Csapó három. Elveszettnek éreztem magam, hiába megszoktam már az egyedüllétet. Próbáltam minden úgy csinálni, ahogy Ed mondott, de mindhiába, teljesen zavart voltam. Mindig magamon éreztem a társaim figyelmét, és az csak rásegített, hogy tanárunk beállt mellém táncolni. Irigykedve néztek, és mindenféle jött-ment szavak hagyták el a szájukat. Legszívesebben a pokolba kívántam volna magam, de ez nem ment olyan könnyen. Teljesen zavarban voltam, amikor Ed hozzám ért, és beszívtam magamba férfias illatát. Erős izmai mindig megfeszültek, ennek ellenére oly' gyengéd volt velem, mintha porcelánból lennék.

-És most fordul - suttogta, de én már igazán nem is tudtam mit csinálok, csak hagytam, hogy a lágy zene átvegye felettem az irányítást. Fordultam, de ez kissé balul sült el, és összeakadtam a lábaimban, amiből egy hatalmas esés lett.

- Úristen Remy, jól vagy? - kérdezte aggódva Ed, de én csak a mögöttem álló lányok röhögését hallottam.

- Istenem, de szerencsétlen vagy - mondta két röhögés között Brit csatlósa, Jade, és összepacsiztak a barátnőivel. Keserédesen elmosolyodtam, ahogy Ed felém nyújtotta a kezét, amit szívélyesen elfogadtam. Belemosolygott szemeimbe, én pedig megilletődve kaptam el tekintetem róla.

- Bárkivel megesik, ne is foglalkozz velük - biztatott, de nekem nem ez volt a problémám. Aggasztott, hogy hatással volt rám. Hogy egy mosolyától elpirultam. Hogy szokatlanul kedves volt velem. És végül, hogy kezdtem valamit érezni iránta. Utáltam megnyílni emberek előtt, de ő mégis áttörte a falamat. Nem úgy értem, hogy szerelmes lettem, vagy bármi egyéb ilyenfajta érzések kavarogtak bennem, csak egyszerűen úgy szerettem, mint egy barátot, és ez nálam már sokat jelentett, de ezt mások nem érthették. Ő volt az, akivel mindent megbeszéltem, és megértett. Annyira sokat jelentett nekem, és olyan jól esett, amikor mellettem volt. Elfelejtettem a problémákat, és pár pillanatra Owent is. Úgy éreztem, én is egy normális ember vagyok, akinek tényleg vannak barátai, akikre számíthat, és akikkel együtt lóghat suli után, de mégis féltem, hogy ismét egyedül maradok.

***

- Köszi srácok az együttműködést. Jók voltatok - állította le a zenét Ed, és mosolyogva konstantálta az osztálynak szánt szavait. Végül egy "Elmehettek"-kel mindenkit útjára indított.

- Várj Remy, beszélni szeretnék veled - nyúlt a kezem után, és maga felé fordított.

- Huh, ez komolyan hangzik - viccelődtem. Nem ismertem magamra, amikor vele voltam. Előtte megnyíltam, és bármit mondtam, nem éreztem kínosnak. Ed mérgesen megrázta a fejét, és lehunyta szemeit, de rázkódó vállaiból tudtam, szórakoztatta a dolog. Átnézett vállam fölött, és amint úgy vélte, tiszta a terep, belekezdett.

- Figyelj. Régóta gondolkozom ezen, és úgy tartom helyesnek, ha elmondom. Tudom, nem olyan régóta ismerjük egymást, de azért egy próbát megér. Hol is kezdjem - túrt bele barna fürtjeibe. Számmal egy O-t formáltam, hisz tudtam mi jön ezután.

- Oh, jézusom. Ed - zavartan elmosolyodtam, és én is beletúrtam hajamba. - Nem. É-én nem érzek úgy irántad. Tudod, én nagyon szeretlek meg nagyon hálás vagyok, de nem tekintek rád úgy, mint a nagy Ő-re. Sajnálom, ha összezavartalak, vagy bármi. Csak olyan furcsa - folytatni akartam, de Ed hangos röhögése félbeszakított. Nyugtalanul kapkodtam szemei közt a tekintetem, majd egy idő után megunva azt, meglöktem vállát, hogy magyarázza el nekem is, mi olyan vicces.

- T-te ko-komolyan a-azt hitted, hogy én szerelmet akarok vallani? - fuldoklott a röhögéstől. Értetlenül ráztam meg a fejem, mire ő egy komolyabb ábrázatot vett fel, de ismét elröhögte magát. Pár percig némán vártam, míg összeszedi magát, majd végre valahára elmagyarázta.

- Komolyan azt hitted, meg akarom kérdezni, hogy járnánk-e? - kuncogott. - Nem azért, mert tényleg gyönyörű, és különleges vagy Remy, de nem vagy az esetem. Tudod, nekem van egy csodálatos barátnőm New Yorkban, és semmi pénzért sem hagynám el őt. Tényleg nagyon szeretem - suttogta, és észrevettem, hogy elpirultan hajtja le a fejét. Éreztem, ahogy pír szökik arcomba, hogy ilyet feltételeztem. Pont én!

- Oh, istenem. Milyen hülye vagyok. Már, hogy is kérdeztél volna ilyet, pont tőlem. Sajnálom. Csak a filmekben ez szokott lenni - makogtam. Igen. A filmekben, ami nem az én életem. Az én mesémben nincsen szőke herceg, fehér paripán, nem vagyok egy gyönyörű hercegnő, csak a megalázottságból jutott ki bőven.

- Túl sok filmet nézel, Prücsök - ugratott. - Igazából, csak azt akartam kérdezni, hogy a párod meddig fog betegeskedni. Mert ha nem gyógyulna meg, szívesen beállok melléd táncolni. Vagy ha esetleg nem akarsz velem, akkor keresünk valakit, hisz pár nélkül nem maradhatsz.

- Oh. Rendes tőled, és szívesen elfogadom, de előtte még beszélnem kell vele, ha nem gond - mosolyogtam. - Az előbbit pedig elfelejthetnénk? - hatalmas mosoly terült szét arcán, de aprót bólintott, majd egy öleléssel elbúcsúztunk egymástól.

***

Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ahogy kilépek az iskola ajtaján, Adambe ütközök.

- Helló - köszönt rám, de azért a biztonság kedvéért körbenéztem, biztos nem másnak köszönt e, viszont amint erről meggyőződtem, bénán visszaintettem. - Mi van közted, és az között? - kérdezte mindenféle bevezető nélkül, és nekem azonnal leesett, kiről is van szó.

- Van neve is, és az égvilágon semmi, de tudtommal ez nem tartozik rád.

- Akkor miért lógtok annyit együtt? - figyelembe se vette előző válaszomat, tovább kérdezett.

- Figyelj. Lassan fél év óta nem beszéltünk, és szerintem nem most kéne elkezdeni. Inkább megyek - hadartam el gyorsan, és elfordultam, de muszáj volt még valamit megkérdeznem, így visszanéztem az éppen induló Adamre. - Meddig fog hiányozni?

- Kérdezd tőle - válaszolta sértetten. Utána akartam volna ordítani, de nem tettem. Csak néztem távolodó alakját, míg a sarkon el nem tűnt, és erősen küzdöttem az elveimmel, hogy mégis mit csináljak. Még magam sem tudom, mit akarok, pedig a szívem és az eszem erős vitában állnak egymással. Megyek, vagy sem. Ez a két választás van.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

köszönöm: az előző fejezethez a két pipát, és szandinak a rendszeres kommentelést, viszont nem válaszoltál.:D szóval megkérdezem itt: milyen volt?:) NOS, röviden ennyi. bocsánat a kisebb késésért, de annyira összefolytak a napok, és most muszáj itthon segítenem, de ígérem, pótolni fogom ezeket a hosszabb szüneteket.:) ennyi lettem volna.xoxo #szeretemazolvasóimat

Hatodik Fejezet

szeptember 31. - csütörtök

Új nap, új remények - szokták mondani mások, de valahogy nekem minden napom ugyanolyan szürkén, semmitmondóan, és megalázottan telt. Csütörtök reggel mint egy zombi, úgy keltem fel, de mégis örömmel vettem tudomásul, az orvos által legutóbb ajánlott krém lassacskán elkezdte begyógyítani sebeimet az arcomon, és a karomon. Ahogy belenéztem a tükörbe, ez tűnt fel leghamarabb, majd ahogy végignéztem magamon, egy csontsovány, beesett arcú lány nézett vissza rám. A fogyókúrámat nem akartam ennyire eltúlozni, de a végén már nem tudtam el ellenállni. Mint egy rossz drog, amiről nem tudsz leszokni. Bármikor ránéztem egy-egy ételre, elborzadtam, és úgy éreztem felfordul a gyomrom. Hiába voltam éhes, nem tudtam enni. Az agyam leblokkolt. Hiába történtek súlyosabb esetek is, mikor elájultam, nem tettem ellene semmit. Néha-néha, amikor szédültem bekaptam egy-egy falatot, de alig akart lemenni a torkomon. És ez így ment nagyon hosszú ideig. Azt hittem attól majd az emberek nem tartanak csúnyának, és tökéletes lehetek, de csak rontottam a helyzeten. Most hiába próbálom magam rendbe hozni, a testem egyszerűen nem engedelmeskedik. Sokszor disznónak érzem magam, és sokszor pedig egy gebének amikor belenézek a tükörbe. Nem tudok az agyamnak parancsolni. Ahogy ráálltam a mérlegre a fürdőszobában lehunytam szemeim, és lassan sóhajtottam fel. Pittyegett, és én lenéztem. 49 kg. A francba. Felkaptam magamra egy farmert, majd egy fekete pulcsit, mellé egy sapkát, és már indultam is a napjaimat megszörnyítő gimibe. Nembaj, ez az utolsó évem, és ha törik, ha szakad végigcsinálom. Magamért, a nagymamámért Ez minden álmom, hogy az érettségim a lehető legjobban sikerüljön. Hisz megígértem, és annyi álmom volt, amiben a végsőkig hittem, de végül csak azt láttam, hogy a szemem előtt lepereg. Minden amit akartam egy pillanat alatt elslisszolt, és már nem akartam álmodni. Nem akartam nagy célokat kitűzni, mert már eltűnt minden reményem.

***

- Ma hiányzik Mr Petterson, nekem pedig rengeteg papírmunkám van gyerekek, szóval csendben foglaljátok el magatokat - jött be sietősen szeretett osztályfőnökünk.

- Nincs matek tanár? - kiabált önkívületi állapotban Alex, mire a diri megrázta a fejét. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, és már ki is estek a füzetek, tankönyvek a kezekből, ami a "gigantikus" tézéhez kellett. A puskák hirtelen tűntek el a táska mélyében, és a padokról a tinta, vagy ceruza nyoma is takarítás alá került, majd pár perc múlva már mindenki csendben foglalta el a helyét a barátai közt, csak nekem nem volt senki, aki mellé ülhettem volna, így az ablak felé fordulva vizslattam a kinti időt. A szakadó eső csak úgy kopogott az ablakon, és az üvegen versenyt csúszva értek az aljára. Roppant érdekes volt, mégis inkább elővettem lejátszómat, és már hallgattam is a dallamokat, amik egyre jobban felerősödtek. Akaratlanul is eszembe jutott Owen, és mindhiába, nem tudtam kiverni a fejemből. A padjára néztem, majd ahogy találkozott a tekintetem legjobb haverjával, Adammel, aki kérdőn felhúzta a szemöldökét, vissza is estem karjaim közé. Mégis magamon éreztem tekintetét még hosszú ideig. Nem akartam semmi mást, csak hogy vége legyen ennek a nyavalyás napnak, de még csak egy óra telt el, utána pedig jöhetett a nehezebbnél nehezebb. Kémia, tesi, biosz, ének és földrajz. Alig vártam, hogy meghalljam az utolsó órai csengőt, és már ki is léptem a természettudomány laborból. Szinte vágytam már, a friss, eső verte levegőre. Mindig is imádtam az esőt. Csak állni, és egy pillanatra megfeledkezni a gondolatokról, csak a felettébb jókedv van, na meg persze az utána következő, néhai megfázás. Lehajtott fejjel lépkedtem a folyosón, és próbáltam minél jobban elbújni, a mostanra már teljesen elárasztott szekrények között. Egy pár "Elnézést", "Bocsánat" kérés után, és a "Figyelj már a lábad elé, szerencsétlen" válaszok után már ki is értem az iskolából a még mindig szakadó esőbe. Mivel nem laktam messze az iskolától, feltéve a csákómat indultam neki a röpke 10 perces útnak.

***

Hangos dudaszó ütötte meg a fülem, én pedig óvatosan hátrafordultam.

- Hölgyem, egy fuvart? - állt meg mellettem egy fekete Range Rover, majd feljebb nézve megpillantottam Ed mosolygós arcát, ami az enyémre is átragadt. Félénken bólintottam, ő pedig aprót biccentett, hogy szálljak be.

- Itt van egy pulcsi, terítsd magadra. A másikat pedig vedd le. Szörnyen eláztál - szidott le, amint beszálltam.

- Köszönöm, de ez így tökéletesen megfelel - mormogtam, de Ed szúrós pillantása tétovázásra jutatott.

- Addig nem indulok el, és nem mehetünk egy fantasztikus ebédre, amíg át nem vetted - nyögte ki egy szuszra.

- De én. Én nem vagyok éhes.

- Mondd ezt a korgó gyomrodnak, amikor meghallod az étel szót - rögtönzött.

- Akkor sem szeretném felvenni. Mindjárt megszáradok. Kérlek ne erőltesd - suttogtam. Nem akartam, hogy meglássa a vézna karomat, amelyet ráadásul sebek díszítettek. Nem akartam, hogy meglásson engem.

- Jó, rendben. Nem foglak rávenni olyanra, amit te nem akarsz, de ebédelni elviszlek.

- Köszönöm - ennyit tudtam mindössze kinyögni. És ezt nem csak a mostani helyzetre értettem. Hanem az egész hétre. Hogy mindössze kétszer-háromszor találkoztunk, mégis annyi gesztust adott nekem, ami miatt befogadtam a szívembe, és örökre nyomot hagyott. A táncórák előtti, és utáni beszélgetést, a sok segítséget, és a védelmet, amit a közelében éreztem. Mellette nem tudtam, mi az a magány. Neki bármit elmondhattam, és többet osztottam meg vele, mint az utóbbi évben bárki mással. Ő átlátta a helyzetem, és mégsem ítélt el. Úgy éreztem Ő az egyetlen igaz barátom, noha tudom, hogy nem tarthat örökké, hisz amint végez a táncunk betanításával, már repülőre is száll, és az apjával együtt visszamennek New Yorkba. "Hé, ne csüggedj. Megfoglak látogatni. Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem. Megígérem" - ezt az egyetlen szót azt hiszem elég volt akkor mondania, hogy továbbra is barátomnak kezeljem, és ne lökjem el magamtól, mert tudtam, és éreztem, nem fogok egyedül maradni. Mert mindig ott lesz valahol Ő, aki mást lát bennem, mint a különös lányt.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

sziasztok: nos köszönöm az előző fejezethez szandinak a kommentet, de egy kicsit csalódott vagyok. sem pipa, sem új feliratkozó, és mindössze egy hozzászólás. igazából többet vártam volna, de mindegy. csak annyit szeretnék mondani hogy NEM szabok kommenthatárt, de azért 3-4 embernek örülnék, ha értékelné pár szóban, hogy kapjak valamiféle visszajelzést. meg persze a feliratkozóknak is nagyon hálás lennék. erről ennyit szerettem volna. +a bloggal kapcsolatban annyit, hogy sajnálom, akik Owen "rajongók", de ne csüggedjenek. nem akarok semmit elárulni, szóval nem is húzom tovább, nehogy kikotyogjak valamit. jó olvasást.:) #szeretemazolvasóimat

Ötödik Fejezet

szeptember 28. - hétfő

Álmatlan éjszakák, megmagyarázhatatlan dolgok jellemezték a hétvégémet. Az anyámmal történő veszekedéseket elnyomta a mérhetetlenül nagy kérdések. Miért tette? Mindig csak ehhez az egy mondathoz jutottam ki a millió gondolatok közül.

- Nem igaz, hogy nem tudsz egy normális göncöt felvenni.

- Sajnálom, hogy élek, anyám.

- Egy hónap múlva bankett. Apád azt üzeni, hogy jövőhéten itt lesz Coldwaterben, a ballagásig.

- Ő nem az apám - sziszegtem minden egyes szót kihangsúlyozni. Inkább a pokol, mint, hogy lássam azt az embert, aki egy rohadt üzenetet sem tudott küldeni. Akire szükségem volt, de még csak életjelet sem adott magáról. Egyszer sem hívott, nem köszöntött fel a szülinapomon, nem volt ott, amikor szükségem volt rá.

- Jó, csak mondtam - mosolyodott el gúnyosan, farkasszemet nézve. Tudta, hogy rosszul esik amikor felhozza, és ilyenkor győztesnek érzi magát, mind a volt férje miatt, mind amiatt, hogy mérgesnek láthat.

- Elmentem - szavaim keményen csengtek a megfagyott levegőbe. Lendületesen csaptam be magam után a bejárati ajtót, és dühösen indultam el az iskolába. Nem akartam jobban semmit a szívem mélyén, csak azt, hogy lássam. Tudatlanul is eszembe jutott a vele töltött táncidő, és a fantáziám elkalandozott a kusza, göndör fürtjeire, a szemein át a körmeire, amit idegességében gyakran rágott. Annyi sok furcsaságot fedeztem fel, pusztán azzal, hogy vele táncolhattam. Bármikor a közelében voltam, valamiért melegség járta át a testem, és a vágy fokozódott, amikor közelebb vont magához. Nem, nem Remy. Verd ki a fejedből!

***

A napló lapjainak sercenése megtöltötte a teremben uralkodó néma csendet. Mindenki picit lejjebb csúszott a padjában, és úgy tett, mintha láthatatlan lett volna, noha tudta, senkinek sincs szupereje. Hallatszódott a feszültség, ami az osztálytársaimon átsuhant, amint Mr Cartner megállt a lapozásban, majd a hangos levegővétel töltötte be a hatalmas űrt.

- Ms Armstrong a táblához, a többiek barátkozzanak a második világháborúval - adta ki egyszuszra a feladatot.

- De tanár úr - lóbálta a kezét Matt. - Már múlthéten átvettük ezt az anyagot. Nem megyünk ki focizni?

- Oh, valóban? - pillantott az osztályra megerősítést várva, így kapott egy egyöntetű bólintást, miközben én feltápászkodtam. - Akkor szabad foglalkozás a termen belül, míg meghallgatom kisasszonyt - pillantott rám. - Istenem. Könyörgöm, vegye már le a fejéről azt a csukját. Nem szeretném elkeseríteni, de borzasztóan, és ijesztően néz ki. Minden rendben mostanság ott bent? - gúnyolódott "legszerethetőbb tanárom" - remélem érzitek a cinizmust - .

- Jobban, mint hinné - mosolyogtam rá, bár inkább már vicsorgásnak éreztem. Cartner kinyitotta a száját, de azon nyomban vissza is csukta, és egy mérges pillantással jutalmazott. A kisebb vitánk bosszújaként Cartner hiába tette fel a legnehezebb keresztkérdéseit, mindegyikre válaszoltam valamit, noha bele se pillantottam a könyvekbe, vagy füzetekbe. Áldom a filmeket, amik ilyen témákat dolgoznak fel. Egy életre megkönnyítik a tanulást, és ebből lesz a négyes felelet.

- Leülhet - szólt szigorúan, én pedig lehajtott fejjel visszakullogtam a padomhoz, miközben hallottam, hogy osztálytársaim jót szórakoztak feleletemen. Mivel nem voltam kíváncsi az olyan suttogásokra, hogy "ezt meg hogy a fenébe puskázta ki ez az analfabéta?", betettem a fülesem, és a lágy ütemekre lehunytam a szemem, amik átjárták a testem. Csak gondolkoztam, és mindenféle feltételezést szőttem a fejemben, miért hiányzik Owen. Ez volt az első csalódásom reggel, hogy nem láttam, és ezek után jött a többi. És mindegyik egy személyhez kapcsolódott. Osztályfőnöki órán mindenre fény derült. Owen deszkázott a barátaival, amikor egy rosszul sikerült trükk miatt, leesett a lépcsőről a parkban, és eltörte a lábát. Először megrémültem, majd gyorsan elhessegettem a gondolatot mondván, semmi közöm az ő egészségi állapotához. De azért mégis ott volt, valami furcsa érzés. Úgy éreztem látnom kell. Alig vártam, hogy vége legyen az óráimnak, noha a félelem visszahúzott, mégis Edhez siettem, aki a tornaterem ajtaja előtt állt, és a cd-k közt kutatott. Érkezésemre azonnal felkapta a fejét, és tekintetét rögtön az enyémbe fúrta. Zavartan elmosolyodtam, és bénán intettem egyet, mire a szája egy görbe vonalban kunkorodott felfelé.

- Sajnálom Ed, de dolgom van. Esetleg - rögtön belevágtam a közepébe, és szégyenlősen hajtottam le a fejem - arra gondoltam, kihagyhatnám ezt a próbát.

- Valami baj történt?

- Nem, nem. Semmi gond nincsen, tényleg. Csak elszeretnék menni valahova.

- Oké, menj nyugodtan. Még úgyis az elején vagyunk, és neked, ha nem azzal a fiúval táncolsz, jól mennek - mosolyodott el. - Nem értem, mit csípsz benne.

- Én ne ... - kezdtem volna tiltakozni, de ekkor léptek, röhögések zaja, csapta meg a fülünket, és pillanatokon belül elárasztotta a termet az osztályom jelenléte.

- Szerintem menj, mielőtt valakinek feltűnik. Majd én kimentelek az osztályfőnököd kérdései elől.

- Köszönöm Ed. Jó fej vagy, pedig nem érdemlem meg.

- Nem is hiszed el, mennyire megérdemled. Látom rajtad, hogy bánt az, hogy semmibe vesznek. Hidd el, értékesebb vagy bárkinél, aki a teremben van, és ezt nem csak azért mondom, mert gyönyörű vagy.

- Nem, nem vagyok az - szakítottam félbe, de nem is törődve felszólalásommal, folytatta.

- Azért is féltékenyek, mert tudják nem lesznek olyanok, mint te.

- Milyenek? Csúnyák, népszerűtlenek?

- Különlegesek, Remy. Egyediek - szavai lágyan csengtek a fülemben. Halványan elmosolyodott, én pedig lefagytam. Sosem mondtak még ilyet. Elakartam hinni a szavainak súlyát, de egyszerűen nem ment.

- É-én azt hiszem megyek - dadogtam, és elkezdtem hátrálni a kijárat felé. Ed először megdöbbent, majd aprót biccentett jelezve, felfogta, és egy bátorító mosolyt küldött felém, de én nem tudta viszonozni. Pár szó, és a védelmi falam, amit magam köré építettem, majdnem leomlott. Senki sem érthet meg, mert ilyeneket nap, mint nap mondanak az embernek, de nem nekem. Az utóbbi időben inkább távolodtak tőlem az emberek, mintsem közeledtek, vagy éppen bókoltak volna. Visszagondoltam az általánosban eltöltött éveimre, amikor még minden normális volt, és egy-egy bók olykor már természetesnek tűnt, de akkor nem foglalkoztam vele. Most mit meg nem adnék, hogy megkapjam az akkori körülölelő szeretetet, ami körülvett. Akkor még minden normális volt. Túl normális, és túl álomszerű a mostani énemhez képest. Most pedig itt loholok az erdőn át, és már egyre közelebb értem a célomhoz, de az utolsó pillanatban, amikor már a vaskapu előtt álltam, és felnéztem a házra, megfutamodtam. Mégis mit csinálok? Ez nem az én világom. Semmi keresnivalóm nincs itt, hisz én csak Remy vagyok.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

köszönöm: az előző fejezethez az egy pipát, a két kommentet szandinak, és luxnak, és az öt rendszeres olvasót.:) ps.: úgy döntöttem lányok, hogy mostantól a chatben fogok életjelet adni magamról, és ha egy rész alatt kérdés merülne fel, ott válaszolok. szóval néha-néha csekkoljátok.;)

Negyedik Fejezet

szeptember 25. - péntek

A hét utolsó napja, és az első táncóra ideje. A csütörtöki napomról inkább nem is ejtenék szót, elég ha annyit mondok, katasztrófa. Azt hiszem, ezzel mindent össze is foglaltam. Minden a feje tetején állt. Mindenki tiszta szívéből utált, és egy-egy gyűlölködő pillantással "jutalmazott" meg, noha nem is ismernek. Azt hiszem a St. Clair Eitenne gimnáziumban gyorsan terjednek a hírek. Amint kiderült, hogy én táncolok a közkedvelten hírhett, legmenőbb sráccal, akiről mindenki csak álmodozhat, a gyűlölködőim száma jelentősen megnőtt. Épp, hogy kiharcoltam a láthatatlanságot, és próbáltam mindig megbújni, hogy ne legyek a középpontban, egy ilyen hírnek kellett kirobbannia. Aki eddig észre sem vett, annak most sürgősen el kellett raktároznia agyában az "utáljuk, és ki kell, hogy készítsük" piciny zugába. Hihetetlen. Ennyit tudok mondani. Persze már megszoktam, hogy furcsán néznek rám az emberek, ám arra még nem voltam felkészülve, hogy minden léptemet, vagy cselekedetemet ölni tudó szemek kísérik. Ez ma sem volt másképp. Amint beléptem az ebédlőbe, és a büféhez léptem, véletlenül botlottam meg több lábban is, és véletlenül jöttek nekem az emberek, és teljesen véletlenül illettek meg a "kurva" jelzővel. Fájdalmasan kullogtam végig a folyosón, hisz elegem lett a bámészkodó szempárokból. Lehajtottam a fejem, és próbáltam elterelni a figyelmem, mindhiába. A tüdőm szorított, ezáltal levegőhiányban szenvedve nyitottam ki az iskolára kivezető ajtót. Szinte felüdülés volt kiülni a megszokott padomhoz, ami az utóbbi két évben menedéket nyújtott számomra. Az iskolai rész legcsendesebb helye volt, a legeldugottabb kis szegletben, ahova nem jár valami sok diák. Kivettem a fülesem a zsebemből, és a nagyszünet további részében teljesen kikapcsoltam az agyam. Csak én voltam, és a zene, aminek átadva magam fordultam a megnyugvás felé.

***

- Egy-kettő-három-négy. Jobbra kezd, és fordul kettő. Állj, állj! - kiáltott élesen Ed. - Nem hiszem el. Owen, Remy! Ha az alapokat nem tanuljátok meg jól, nem fog menni ez az egész. Erre épül a koreográfia.

- De vele nem lehet együtt működni. Totálisan béna. Nem tudja tartani az ütemet - kapálózott össze-vissza "szeretetreméltó" táncpárom. Persze. Az is az én hibám, hogy nem tudja megkülönböztetni a jobb, meg a bal lábát.

- Hogyne - suttogtam szinte magamnak a szavakat dühtől fortyogva. Nem mertem hangosabban beszélni, és hirtelen a földet kezdtem tanulmányozni, mert mindenhol fürkésző szempárokba botlottam. Az első táncpróba, és máris összevesztünk a partneremmel egy óra után. Senki nem mert szólni egy szót sem osztálytársaim közül, mert akárki csak kinyitotta száját, Owen gyilkos pillantásokkal hallgattatta el. Igen. Ő, és a tekintély. Miközben egymással veszekedtek, én megpróbáltam türtőztetni, és nem elbőgni magam. Ed hangja volt, Owenével szemben. Egy apróságon vesztek össze, és a veszekedésük eszembe juttatta a szüleimet. Amikor próbáltam megbújni az egyik szobában, csak hogy ne halljam a hangukat. Csak nyugodtságra vágytam. Mindenki némán figyelte a jelenetet, és a feszültség érezhető volt az egész teremben, amit a két fiú szított. Forogni kezdett velem a világ, és lehunytam szemeimet, hogy megtudjam tartani az egyensúlyom. Az emlékek csak úgy záporozták az elmémet, és mindent leromboltak. A védőfalat, melyet oly' sokáig tartott felépítenem. Elgyengültem, és meggondolatlanul egy kósza könnycsepp szökött ki a szememből, majd egy halk szipogás követte. Hiába próbáltam megakadályozni. "Csak fél óra, Remy. Kérlek bírd ki." Ismételgettem magamnak a már sokadszorra begyakorolt mondatot. És igen. Most is győzött felettem a gonosz, akivel már oly régen nem találkoztam. Levegőhiánnyal küszködve rontottam ki a  tornaterem ajtaján, és meg sem álltam a mosdóig. Lerogytam a hideg padlóra, a kezemet pedig a felhúzott térdeimen kulcsoltam össze. Magamra zártam az egyik ajtót, hisz nem voltam kíváncsi a többiek megdöbbent ábrázatára, noha tudtam, úgysem jön utánam senki. Halkan zokogtam fel, mert úgy éreztem elnehezedtek a vállaim. Ma betelt a pohár, és elgyengültem. Nem tudtam erős maradni.

***

Fél órával később nyugodtabban léptem ki a mosdó ajtaján. A tükörhöz sétáltam, és már nem is tűnt szokatlannak -ahogyan mondtam is-, hogy senki nem volt ott, vagy nem jött utánam. Megmostam az arcom, feltettem a napszemüvegem, noha nem is sütött a nap, de mégis hasznos volt, hisz ezáltal eltűntek a kisírt szemeim. A hajamat oldalra fésültem, hogy a sebemet minél jobban elrejtsem, több-kevesebb sikerrel. Ahogy a tükörképemet néztem, egy teljesen normális, totál átlagos lányt láttam visszanézni. A pulcsim csákóját feltettem, és határozottan léptem ki az ajtón úgy, mintha semmi sem történt volna. Reménykedtem, hogy eltudom még érni Edet, mert minden amihez visszavezetett minden egyes gondolatom, az egyetlen mondat volt: Párt kell cserélnem valakivel.

- Oh Remy. Pont veled akartam beszélni. Minden oké? - ütköztem bele egy izmos mellkasba.

- Persze, minden oké Edward - egy mosolyt csalva az arcomra próbáltam elhitetni vele, majd körülnéztem, nincs e itt senki, és folytattam. - Csak szeretnélek megkérni valamire. Nem lehetne, hogy engem kiállíts a táncokból? Vagy esetleg nem tudnék valakivel cserélni? - suttogtam halkan. Épp válaszolni készült, amikor egy rekedt, erőltetett hang szólalt meg a hátam mögött.

- Remynek nem lesz másik párja - csendült fel, én pedig visszafojtott lélegzettel néztem hátra, egyenesen a szemébe. Mindhiába próbáltam kiolvasni bármit is belőle, a zöld szempár közömbösen meredt rám. Az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem: Mégis mi a francot csinál?

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

köszönöm: az előző fejezethez a három(!) kommentet - név szerint: egy kedves "névtelen" olvasómnak, luxnak, és szandinak -, a két pipát és a négy(!) feliratkozómat!:) ps: ugye nem baj lányok, ha nem válaszolok? hisz nem tudom elégszer meghálálni, a kedves szavakat. el sem tudjátok képzelni, mennyire jól esik, hogy írtok hozzá. köszönöm!:)

Harmadik Fejezet

KIEGÉSZÍTVE!

szeptember 23. - szerda

Újabb nap, és én itt ülök a teremben, miközben hallgatom a tanárt, amint az etikáról beszél. Ahogy végignézek az osztályon, mindenki mással van elfoglalva. Telefonok a kezekben, fülesek a fülekben, a lányok egymással való csevegése, vagy pletykálkodása szinte elnyomja a tanár hangját. Igen. Mi, és az etika. Hiába próbálok figyelni az egyetlen olyan tanárnál akit szeretek, nem megy. Amint meghallom a nevem osztálytársaim szájából az óra felénél, csak arra tudok koncentrálni, mit mondanak rólam, noha nem érdekel a mi a véleményük. Mégis, valamiért figyelek rájuk, bár tudom, csak magamnak ártok, ahogy meghallom a mondatfoszlányokat. "Ő csak egy idióta. Jézusom, láttátok már a körmét?" "Biztos zsíros a haja, azért hordja az a fura sapkát, vagy kapucnit állandóan." "Ti láttátok már az arcát?Biztos egy elvonón verekedett össze valakivel. Vagy a börtönben.""Azt hallottam, hogy hétvégén megkért egy srácot, hogy feküdjön le vele, de srác visszautasította. Jézusom, mit gondolt? Ki az aki összefekszik egy ilyennel, őszintén?!" -sutyorogtak. Ilyen, és ehhez hasonló dolgokat kellett végighallgatnom, és hiába voltam hallótávolságon belül, nem erőltették magukat, hogy lehalkítsák a hangukat. Utálom az alaptalan pletykákat. Nem értem. Miért jó az embereknek olyan dolgokat terjeszteni, ami nem is igaz, hisz csak az érintett személyt bántod meg vele? Nagyot sóhajtottam, és lehajtottam a fejem a padra. Kikapcsoltam az agyam, és megpróbáltam másra koncentrálni. Teltek a percek, múltak az órák, és már szinte csak azt vettem észre, hogy a hetedik óra utolsó perceiben kattog az óra.

- És ez a tárgy az ókori Rómának a jelképe volt, minden keresztény - nem tudta befejezni irodalom tanárunk, Mr Path, hisz megszólalt a minden diáknak megváltást hozó kicsengő. A tanár úr legyintve fejezte be az órát, és kiosztotta a jövőheti beadandókat. Hah. Tizenöt oldal Róma szimbólumairól, és kifejtett elemzéseiről. Azt hiszem, muszáj lesz belevetnem magam a könyvekbe, ha nem akarom még egyszer újrajárni a negyediket. Elég lesz egyszer is túlélni, már ha túlélem. Önfeledten állt fel mindenki a helyéről, de azon nyomban vissza is huppantunk, amint megláttuk izgatottan bejönni az osztályfőnököt.

- Na vágjunk bele, gyerekek - csapta össze tenyerét mosolyogva, majd folytatta. - Szeretném, ha szót fogadnátok. Egy hónap van a szalagavatóig, és gondoljatok csak bele, a szülők milyen büszkék lesznek rátok, amint meglátnak titeket táncolni.

- Tanár úr, ez olyan tré - ordított be Adam, mire mindenki egyetértően bólogatott. Miért kell olyan nagy ügyet csinálni egy szalagavatóból? Oké, imádok táncolni, de nem mindenki előtt. Nem akarok még egy megaláztatást, és nem akarok egy fiúval sem táncolni. Vagyis, pontosabban ők nem akarnak velem. Komolyan, néha már úgy kezelnek, mintha valami fertőző betegséget hordoznék magammal. A szüleim pedig, nos. Örülnek, ha nem látnak engem, mi több, egymást. Az egyetlen kötelék köztük a szerencsétlen lányuk, aki csak a véletlen műve lehet, és legszívesebben a pokolba kívánnának, hisz csak nyűg vagyok a hátukon.

- Sajnálom Adam, de kötelező. Nem akarom meghallani a fiatalembertől, hogy nem teljesítitek a kérését.

- Miért, mi ő? Egy félisten? - és ekkor lépett be A TANÁR csupa nagy betűvel. Minden lány epekedve nézett utána, miközben osztályfőnökünkkel kezet fogott.

- Sziasztok - intett lazán, és már maga a megjelenésével, majd a hangjával pontot tett az i-re. Félhosszú, barna haja volt, ami gondosan fel volt zselézve. Mogyoróbarna szemeivel elérte, hogy mindenki őt bámulja, nem is beszélve a karjáról, amit a V nyakú, izompóló gondosan kimutatott. Fekete szűkített farmerja, és Converse cipője csak fokozta a férfias megjelenését, majd reszelős, lágy hangján elkezdett beszélni.

- Azt hiszem, én akkor megyek is. Sok sikert - csapott haveri stílusban a vállára az ofő, majd bíztatóan rámosolygott, és egy intéssel el is ment.

- Szóval, szeretnék bemutatkozni. A nevem Edward, de szólítsatok csak Ednek. Úgy tudom, egy hónap múlva lesz a szalagavató.

- Ed barátom, te egy zseni vagy - szólt közbe Richi gúnyosan, mire halk kuncogás söpört végig a fiúkon, míg Britannyék egy megvető pillantással reagáltak "humorára".

- Sokan mondták már - legyintett nagyképűen, és egy szívdöglesztő mosollyal nézett végig rajtunk, ezzel porig alázva a fiú önbizalmát.

- Akkor, visszatérve. Két táncot fogunk megtanulni, egy keringőt, és egy általatok választott stílust. Mindkettő páros tánc lesz, amit természetesen én fogok beosztani. Vita nincs, mindenki oda áll, ahova én állítom. Értve vagyok? Remek! Akkor a párok - hadarta el gyorsan, bennem pedig megállt a szívdobbanás. Elmosolyodott, majd végignézett az osztályon, és megállapodott a szeme rajtam. - Szépség, téged, hogy hívnak? - kérdezte kedvesen. Körbenéztem, hogy megbizonyosodjak, hozzám szólt e, de mivel nem volt körülöttem senki, így halkan, szinte suttogva válaszoltam.

- Remy.

- Szóval Remy. A te párod legyen. Mondjuk - felemelte a kezét a szájához, és elgondolkodott, majd hirtelen megszólalt. - Te ott - mutatott, én pedig a keze irányába néztem. Megijedtem, és félve néztem le a padlóra. Könyörgöm bárkit, csak őt ne. Kérlek.

- Nem, nem, és nem. Owen nem táncolhat ezzel - csattant fel először Brittany. Hangja gúnyos volt, és lekezelően mutatott végig rajtam.

- Mint mondtam, én döntöm el, ki-kivel táncol, és nincs vita. Ha nem tetszik valami, el lehet menni. Elvégre nem kötelező, az ajtó pedig tárva-nyitva - próbálta rövidre zárni Ed.

- Nem érdekel. Owen velem táncol. Évek óta erről álmodtam, és nem engedhetem meg, hogy egy ilyen szajha elvegye tőlem - mindenki árgus szemekkel nézte Brit kirohanását, de hiába, tanárunkról ez könnyen lepergett. Furcsának találtam, hogy az érintett személy csak lazán áll, és még csak nem is tiltakozik. Egy pillanatra elfordítottam a fejem,hogy rá nézzek. És akkor. Akkor elkapta a tekintetem, majd gyengéden elmosolyodott, és lehajtotta a fejét a földre.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

köszönöm: a két rendszeres olvasót, és az előző fejezethez a pipát.:)

Második Fejezet

szeptember 22. - kedd

Mindig akartam az emberiség számára jelenteni valamit, nem csak egy akartam lenni a sok közül. Szerettem volna különleges lenni, és ezt Isten meg is adta, csak azzal nem számolt, hogy nem ilyen értelemben gondoltam. Valami "világmegváltó" dolgot akartam véghez vinni, amiért az emberek felnéznek rám. Szerettem volna az iskolában egy olyan személy lenni, akinek mindig keresik a társaságát, de ez sosem valósult meg. Amíg tökéletes akartam lenni, és kitűntem a többiek közül, egyben elvesztettem a barátaimat. Elvakított valami, amit talán egónak, vagy középpontnak, felsőbb rendűség érzésének is nevezhetünk. De ez nem tartott sokáig. Tizenöt éves voltam, és akkor talán az tűnt a "legcoolabb" dolognak, ha vannak ellenségeid, akik irigykednek rád. Akkor még nem tudtam milyen olyanra vágyni, ami szinte elérhetetlen, de ezt is megtapasztalhattam. A fényűzésből, a gazdagságból hamar kibillentünk. Apa jól menő cége egy pillanat alatt összeomlott. Lejebb kellett adni a színvonalunkból, és meg kellett húzni magunkat. Hirtelen kerültünk a fellegekből a hullámvölgy aljára. A szüleim nem találtak normális állást, el kellett adnunk a palotát, majd a költözésbe menekültünk. Reménykedtünk az "új város, új esélyek" dologban. Vettünk egy kisebb házat, és mindent kezdtünk a legelejéről, de ez is csak egy ideig-óráig tartott. Apa munkát kapott, de rövid időn belül áthelyezték egy másik városba, így épphogy összeszoktam a környezettel, továbbálltunk. És ez egészen így ment a végsőkig, míg egy év téblábolás után Beverly Hillsben nem ragadtunk. Ekkor már megtanultam, hogy nem szabad semmihez sem ragaszkodnom.  Próbáltam erős maradni az új városban, de már nem ment. A szüleim állandó veszekedése, az iskolában a piszkálódások, a megfelelési kényszer sok volt. Az életem, és talán a lelki világom  válságos állapotba került. Ekkor már nem érdekelt semmi, csak a halál gondolatával játszadoztam el a fejemben. Ebben az időszakban történt a balesetem, ami egy életre megbélyegzett. A szüleim veszekedése itt már tetőponton volt, és durvábbnál durvább dolgokat vágtak egymás fejéhez, miközben én élet és halál lába között ingadoztam a kórházban. Felépülésemig feltűnt, hogy a szüleim kerülik egymást. Egyszer apa jött be, egyszer anya. Együtt soha. Végül, mikor kiengedtek a kórházból, megtudtam, amit már oly' rég sejtettem, miszerint úgy döntöttek, külön utakon eveznek tovább. Egyszerre zúdítottak mindent a nyakamra, és azt a szorítást, amit a mellkasomban éreztem, felejthetetlen lesz. El kellett költöznünk, és én anyával maradtam. Az volt az utolsó pillanat, amikor láttam apát. Ahogy a küszöbön állt, és szorosan magához vont egy ölelésre. És most ott vagyunk. Coldwater, a saját szülővárosa jelentette anyám számára a reményt, én viszont semleges érzéseket vártam effelől. Már nem bíztam semmiben, nem szólaltam meg hónapokig. A harmadik évemet itt fejeztem be, a mostani osztályommal. Az egyetlen biztos pont a mamám volt, akivel megoszthattam mindent. Aki támogatott, és életet lehelt belém, de a sors őt is elvette tőlem. Anyám nem kezel lányaként, inkább valami házvezetőlány-félének, pedig egykor boldog család voltunk. Szóval igaz az a mondás: egyszer fent, egyszer lent.
-Kérem Remy kisasszony. Tiszteljen meg legalább annyival, hogy nem csak testileg, de lelkileg is részt vesz ebben a dologban. Hisz a saját szalagavatójáról van szó - szakított félbe osztályfőnököm hangja. Mostanában túl sokat gondolkodom, és folyamatosan a múlton rágódom. Talán ez a baj, hogy nem tudok túl lépni rajta, hiába megtörtént.
-Remyt épp annyira nem érdekli ez az egész, mint az egész tanulás, vagy bármi más. Nem is értem ilyen intelligenciahányadossal, hogy jutott túl a harmadikon, és ez a sokak szerint jónevű iskola, hogy vehette át egy másik gimnáziumból. Vagy kitudja. A sápadtságából, és az öltözködésből ítélve, lehet most hagyta el az elvonót, és ott járt ki valami tanfolyamot ki, az igazgatóság pedig megsajnálta - szólalt fel Ms 'gracia' Brittany. Halk kuncogás söpört végig a termen, én pedig lehajtott fejjel vártam, hogy  vége legyen, és találjanak egy másik témát. Egy "ez szép volt Brit", egy kis taps, és már vége is volt.
-Csöndesebben gyerekek, és Britanny, kérlek kicsit kedvesebben - persze ennyivel le van rendezve. Ezt hívják diszkriminációnak. Vagy csak én éltem meg oly' szörnyűn ezt az egészet. Megszólalt a nap utolsó csengetése, és mindenki beledobálta a cuccait a táskába. Szóval negyvenöt perc szótlanság.
-Gyerekek, el ne felejtsétek a holnapot.- szólt az osztály után, mire kapott egy egyhangú "oké"-t. Csak nekem nem volt semmi fogalmam róla, hogy mégis miről beszélt. - Remy, kérlek beszéljünk egy kicsit - szólt hirtelen, mire az ajtóból visszapillantottam. Visszabaktattam, és megálltam a tanári asztal előtt. - Nincs semmi gond, mostanában? - oh, már hogyne lenne. Több, mint egy éve, de ez még csak most tűnik fel.
-Nem, nincs semmi - szóltam halkan, de annál biztosabban, kicsit az osztályfőnököt, kicsit magamat hitegetve. Látva, hogy nem vagyok beszélőképes, végigsimított a karomon, végül felsóhajtott.
-Bármi van, szólj, rendben? - aprót bólintottam, és halványan visszamosolyogtam rá, majd elfordultam, és elhagytam a termet. Lágy őszi szellő csapta meg az arcomat, ahogy kiléptem az iskola kapuin. Körbenéztem, de már nem láttam, senkit a környéken. Mindenki gyorsan távozott, kivéve egy embert. A lépcső alján ült, kezeit az arcába temette. Annyira tökéletes volt. A göndör fürtjei, a tökéletesen kidolgozott háta, karja, amit láttatni engedett a fehér póló. Mégis valami nem volt rendben. Mintha sírt volna. Halkan felszipogott, én pedig ott álltam tőle két lépésnyire. Annyira odaszerettem volna menni hozzá, de egyszerűen a lábaim nem engedelmeskedtek a szívemnek. Hisz minek mennék oda? Én egy kívülálló, közönséges nyomi vagyok, akit általában megaláz. Nagyot sóhajtottam, ahogy visszagondoltam, mekkora egy senki vagyok, és inkább elmentem mellette. Éreztem tekintetét magamon, de nem fordultam vissza. Nem. Bármennyire is akartam, nem lehetett.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------

köszönöm: az első részhez "névtelen" kedves szavait, és az első feliratkozómat.:)